Ami az egyik helyen elveszik, megkerül majd máshol – alkalmazhatjuk az anyagmegmaradás törvényét az életben is, és vonatkozhat ez akár elveszett, elveszni látszó generációkra is.
“van ez a nem-is-generáció […], akiknek nincsen olyan múltjuk, amivel igazán szembefordulhatnának, és nem nagyon hiszik, hogy az utánuk következő időkben mesél majd róluk bárki is. hogy az ő jelenük (ami most történik) valaha is mitologikus erejű múlttá válik.”
(Beck Zoltán – a 30Y együttes énekes-gitárosa, egyetemi tanársegéd – Baksa-Soós Attila: Rocklitera Volume 02)
Kétféle elveszett generáció van ma Magyarországon. Az egyik a miénk, a mi semmi nemzedékünk, a nem-is-generáció, a kihagyottak, a magukat is semmibe vevők, akik mindig mindenből valahogyan kimaradtak, az üzletből régen, a bizniszből meg most, akik a politikához szégyenlősek voltak, az éhenhaláshoz meg büszkék, hősnek kényelmesek, áldozatnak okosak, akiket talán nem is az életkor kovácsol össze igazán, hanem az, ahogyan a hitünket elveszítették önmagukban. Mi vagyunk azok, akik itt vagyunk, de mintha itt se lennénk, mi, akik azt hittük, érdemes, de mára kiderült, hogy valószínűleg tévedtünk.
És van ez az új elveszett nemzedék; a bátraké, akik elmentek, és elmennek innen naponta, akik viszik magukkal a mi már nem létező jövőnket is, és akik persze nem vesznek el igazából, hacsak nem a haza számára, már ha szabad ilyen fellengzősen fogalmazni, mert majd új hazájuk lesz, ahol hiányzik ugyan nekik a töltött káposzta, meg a túró rudi, és igen tán még az a József Attila kötet is, ami nem fért az olcsó járat húsz kilós bőröndjébe, de nem hiányzik majd annyira, hogy az itthoni semmire, az itthoni rosszkedvre, az itthoni élhetetlen mindennapokra visszajöjjenek.
Elveszett, láthatatlan, fantomnemzedék, akinek még itthoni lakcímkártyája van, de aki már évente csak néhányszor jön haza látogatóba, hogy láthassa az öregeket, meg azt a néhány itthon maradt barátot, akik egyelőre nyelvet tanulnak, az utolsó vizsgákra várnak, vagy ott ülnek az üres lakásban az internetkábellel, és a búcsúüzeneteket fogalmazzák indulás előtt. Hazajönnek persze, de nem élni, se meghalni, csak látogatni, ahogy a nagybetegeket szokás, kelletlen kötelességből. Mi pedig, akik majd néhány év múlva karácsonykor skype-on beszélgetünk azokkal a kedves, idegen kisgyerekekkel, akiket unokának nevezünk, magunk sem értjük, a mi semmi nemzedékünk után miért nem maradt itt senki, akiből valaki lehetne helyettünk.
Az országot elhagyókról nincsenek pontos adatok, a statisztikákban nem látszanak, az előzetes népszámlálási adatokban nyomuk sincs. Persze miért is lenne: igazából nem vesztek ők el, megvannak, jó helyen vannak. Csak nem itt.
A kivándorlás mértékéről ITT lehet egy kicsit olvasgatni.
Trackback link
http://vilagma.hu/nemzet/elveszett-nemzedekek/trackback/
10 komment
Kálmán says:
jan 16, 2013
Szerintem a generációk (is) a gazdasági ciklusok szerint alakulnak.
Generáció = amikor az ember 14-24 éves.
Ezek alapján a ma élő generációk:
-1955: háborút túlélők generációja
1956-1975: nagy generáció
1976-1995: kis generáció
1996- : elveszett generáció
Túlélők generációja:
újáépítés, kultúrális felemelkedés
Nagy generáció:
a nyugati kapitalizmus virágkora, hatalmas kultúrális pezsgés
Kis generáció:
érett nyugati kapitalizmus, a hanyatlás első jelei (növekedés hitelből, hitelbuborékok), kultúrális nosztalgia
Elveszett generáció:
gazdasági hanyatlás, a jóléti társadalom vége, kultúrális hanyatlás
Kálmán says:
jan 16, 2013
a nyugati kapitalizmus virágkora, kultúrális pezsgés, fellendulés, konszolidáció, béke és barátság = pozitív hangulat
http://www.youtube.com/watch?v=SEuBeH4LCyU
1:00-től
Vera says:
jan 17, 2013
C’mon let’s twist again.
Luczifer says:
jan 16, 2013
Barátom édesapjának az érettségi találkozói rendre New Yorkban voltak, mert ott éltek többen. 56-ban lelépett az osztály. A hetvenes években küldtek meghívólevelet.
Vera says:
jan 17, 2013
Van ez a rossz vicc, hogy melyik a legnagyobb magyar város.
Vera says:
jan 17, 2013
Pont most olvastam valahol egy véleményt, hogy nem kell itt sápítozni, meg emigrációs hullámról beszélni, mert ma már másképpen emigrálnak az emberek. A mai fiatalok tartják a kapcsolatot az itthoniakkal, meglátogatni őket sem megfizethetetlen. Lehet, hogy ebben is van egy pici igazság. És majd haza is hoznak valamit.
(Erről az jutott eszembe, hogy amikor egyetemistaként Amerikában tanultam fél évet, összehozott a jósorsom egy túlélő házaspárral. Sándor megmutatta a boltjukat. És a legjobb szándékkal ilyeneket mondott nekem 1991-ben: -Ez itt a rágógumi, gondolom, ilyen azért van otthon is. Na de ez! Ez robbanós cukor.
Nem akartam elvenni a kedvét, és nem mondtam, hogy ilyen is van otthon.
Ezzel csak azt akartam mondani, hogy biztosan hoznak is haza élményt, tapasztalatot, de olyan távolság lesz az itthon maradók és a kivándorlók között, amit nem feltétlenül kilométerekben lehet majd igazán megmérni. És még mindig nem ezzel van a baj természetesen, hanem azzal, hogy nemigen marad itthon újító szellemű, tehetséges fiatal.)
Luczifer says:
jan 17, 2013
Ha csak az újító tehetségek mennének el! De ma már az épkézláb adó- és járulékfizetők is mennek, sőt hallok jó karban lévő nyugdíjas asszonyokról, akik német és olasz öregek otthonában dolgoznak. Magyarország lakossága tehetetlen nyugdíjasok és reménytelen közmunkások országa lesz.
Vera says:
jan 17, 2013
Igen, és a járulék- ás adófizetők tényleg nem csak a romantikus lelkületűeknek hiányoznak.
Bognár László says:
jan 17, 2013
Évszázadokkal ezelőtt a “céhlegények” indultak el, hogy kitanulják a mesterséget – majd hazajöttek mesterként, és űzték az ipart a maguk és a közösség javára.
Ahogy látom, ma a “mesterek” mennek el, s nem hozzák, hanem viszik a mesterségükben megszerzett tudást. Sőt, sokan elveszíteni viszik a tudásukat, hiszen mennyit hallunk a külföldön tanárból pincérré lett hazánkfiáról. Így persze “szolgáltató nép” leszünk (finoman akartam a “szolaganép” kifejezést kikerülni.) És mindeközben a kormányzat a szövegében sohasem látott-hallott módon, óriási hazafi.
Indiáner says:
jan 17, 2013
Erről két ellentétes véleményem van.
1. Mindenkinek egy élete van, s ezt a lehető legjobb körülmények, adottságok között szeretné leélni. Tehát nagyon is indokolt számára a távozás mezejére lépni egy ilyen reménytelen országból, mint amilyen Magyarország.
2. Némi plusz erőfeszítéssel a távozók “beleülnek a készbe”. Mármint a célország jogi, politikai és társadalmi környezetébe, amelynek polgárai a saját vérükkel, verítékükkel harcolták ki, hogy olyan legyen az országuk, amilyen. Aki odamegy egy szalmaszálat sem rakott ezért a minőségért keresztbe. Nem itthon képviselik, hogy milyen országot akarnak, nem lihegnek a képviselőik tarkóira, hogy számon kérjék azt az országot, amilyet szeretnének.