Ami az egyik helyen elveszik, megkerül majd máshol – alkalmazhatjuk az anyagmegmaradás törvényét az életben is, és vonatkozhat ez akár elveszett, elveszni látszó generációkra is.

“van ez a nem-is-generáció […], akiknek nincsen olyan múltjuk, amivel igazán szembefordulhatnának, és nem nagyon hiszik, hogy az utánuk következő időkben mesél majd róluk bárki is. hogy az ő jelenük (ami most történik) valaha is mitologikus erejű múlttá válik.”

(Beck Zoltán – a 30Y együttes énekes-gitárosa, egyetemi tanársegéd – Baksa-Soós Attila: Rocklitera Volume 02)

Kétféle elveszett generáció van ma Magyarországon. Az egyik a miénk, a mi semmi nemzedékünk, a nem-is-generáció, a kihagyottak, a magukat is semmibe vevők, akik mindig mindenből valahogyan kimaradtak, az üzletből régen, a bizniszből meg most, akik a politikához szégyenlősek voltak, az éhenhaláshoz meg büszkék, hősnek kényelmesek, áldozatnak okosak,  akiket talán nem is az életkor kovácsol össze igazán, hanem az, ahogyan a hitünket elveszítették önmagukban.  Mi vagyunk azok, akik itt vagyunk, de mintha itt se lennénk, mi,  akik azt hittük, érdemes, de mára kiderült, hogy valószínűleg tévedtünk. 

És van ez az új elveszett nemzedék; a bátraké, akik elmentek, és elmennek innen naponta, akik viszik magukkal a mi már nem létező jövőnket is, és akik persze nem vesznek el igazából, hacsak nem a haza számára, már ha szabad ilyen fellengzősen fogalmazni, mert majd új hazájuk lesz, ahol hiányzik ugyan  nekik a töltött káposzta, meg a túró rudi, és igen tán még az a József Attila kötet is, ami nem fért az olcsó járat húsz kilós bőröndjébe, de nem hiányzik majd annyira, hogy az  itthoni semmire, az itthoni rosszkedvre, az itthoni élhetetlen mindennapokra visszajöjjenek.

Elveszett, láthatatlan, fantomnemzedék, akinek még itthoni lakcímkártyája van, de aki már évente csak néhányszor jön haza látogatóba, hogy láthassa az öregeket, meg azt a néhány itthon maradt barátot, akik egyelőre nyelvet tanulnak, az utolsó vizsgákra várnak, vagy ott ülnek az üres lakásban az internetkábellel, és a búcsúüzeneteket fogalmazzák indulás előtt. Hazajönnek persze, de nem élni, se meghalni, csak látogatni, ahogy a nagybetegeket szokás, kelletlen  kötelességből. Mi pedig, akik majd néhány év múlva karácsonykor skype-on beszélgetünk azokkal a kedves, idegen kisgyerekekkel, akiket unokának nevezünk,  magunk sem értjük, a mi  semmi nemzedékünk után miért nem maradt itt senki, akiből valaki lehetne helyettünk. 

Az országot elhagyókról nincsenek pontos adatok, a statisztikákban nem látszanak, az előzetes népszámlálási adatokban nyomuk sincs. Persze miért is lenne: igazából nem vesztek ők el, megvannak, jó helyen vannak.  Csak nem itt.

A kivándorlás mértékéről ITT lehet egy kicsit olvasgatni.