Ezen a héten kezdtem el újra élni itthon. Nehéz a visszailleszkedés Amerikából jövet. Nem először jöttem haza hosszabb idő után, de most tapasztaltam a legnagyobb különbséget az ottani és az itteni élet között.  1990-ben egy év után Los Angelesből hazatérve azt hittem, hogy a különbség egyre csökkeni fog. Tévedtem.

 Külsőleg Budapest halott városnak tűnik New Yorkhoz képest. Rengeteg a szegény ember az utakon, a járművökön, az aluljárókban.  Gazdagokat is látni, de ők koncentráltan, gettó szerűen elszigetelve láthatók. A szegények mindenütt ott vannak. Terminális állapotban vannak, amikor már remény sincs a kilábalásra. Az üzletek nyomorúságosak, kopottak, leszámítva az Andrássy út üzleteit, melyek pénzmosodák. De a legnagyobb különbség Amerika és Magyarország között nem a látható dimenziókban van.

A reménytelenség forrása nem a magyar test, hanem a magyar lélek. Kollektív iszonyat tölti el ezt a lelket, tele gyűlölettel, s hiábavaló, gyömrőies nosztalgiával valami után, ami sosem volt.  Ez a nép melyről tudjuk, hogy leválthatatlan.

A mai napon okmányirodában, bankban, postán, üzletekben jártam.  Ahol nem ismertek személyesen, ott cudar volt a sorsom. Magyarországon nincsenek jogai az egyénnek. Az egyén,  akár állampolgár, akár ügyfél,  teljesen kiszolgáltatott a szervezetnek, melynek hatalma Gulliverként magaslik elé. S senki sem tiltakozik, mindenki természetesnek tartja a jogfosztott állapotot. Amerikában ez nincs így. Ott minden ember nemcsak titok, észak-fok idegenség, hanem elidegeníthetetlen jogok öntudatos hordozója. A jogtalanság, a kiszolgáltatottság a legelviselhetetlenebb Magyarországon, s ebből jön a szegénység is. Aki nem szabad, az nem hoz létre értéket, csak fogyaszt, már ha van mit.

A legérdekesebb, hogy a Magyarországon működő amerikai vállalatok is elmagyarosodtak.  A UPS úgy viselkedik, mintha maga a Magyar Posta volna, melynél mohóbb és borzalmasabb szervezet jelenleg nincs Magyarországon.  Megérkeztem, Isten hozott.