javascript:;A napokban – A magyar megszállócsapatok a Szovjetunióban címmel – megrázó könyv kerül a boltokba.  A beharangozókat olvasva gyomros lesz a javából. A történelem mészárszékére hajtott 2. magyar hadsereg honvédjei leöletésük előtt nem csatákat vívtak, nem háborúztak, hanem kegyetlenül, kéjjel öltek, rémtetteket hajtottak végre, pusztítottak, fosztogattak. Mentek irtani népeket, boldogságot, reményt, vitték a halált gyerekre, öregre, védtelenre. A magyar elől bújt az üldözött, ‘s az ő kardja nyúlt a barlangjában. Nincs mentség. Vérözön lábainál, s lángtenger fölette.  Rémálom. Csak Isten irgalmában bízhatunk. Nem oly’ régen Polcz Alain remekművéről szóltunk. Az a rendkívül szép, törékeny asszony a fronton ragadva megjárta az e világi poklot, amit embernek kínt lehet okozni, azt neki nagyjából megtették. Vérben és mocsokban, meggyalázva a katona férjére gondolva rendre azt kérdezte magától – Ők mit tettek ott? Miért e néma hallgatása? Miért nem beszél erről soha. Miért? Most megtudjuk a választ. Asszonyaink a férfiak bűneiért szenvedtek.