A múlt, mint Sztálin mondotta, Istené. A jelen a jövőé, mely jót és rosszat egyaránt tartogat. Ezek a közhelyek a politikai kommunikációban megkerülhetetlenül hasznosak. Hívek, követők kellenek, akik a sötétben elveszve világosságot akarnak. A fény a remény, mely közösségi érzelemként hatalmas erő. Párja a félelem, mely taszít és riaszt. Aki jól kommunikál, az e két érzéssel dolgozik „Akarjátok-e azt, amit én akarok?” kérdezi a szónok, értve ezalatt, hogy „nem akarhatjátok, amit én nem akarok”. Egyek vagyunk a cselekvésben, melynek célja a jó megvalósítása, és a rossz elkerülése. Mint a malomban a búzaszemek, a politikai kommunikáció mechanizmusában egyik szó őrli a másikat, semminek nincs ésszel felfogható értelme. Nincsenek tervek, előre kiszámítható lépések, csak ugrás a semmibe. Sikerülni fog, mert hiszünk a sikerben. S ha nem, hát nem. Másképpen akarta a sors. Jobb lenne nem félni, s nem remélni.  Gondolkozni kellene, de az nehéz. A lehetőségeket valószínűség szerint kellene súlyozni, s a valószínűségek terében maradva kellene választani a kívánatos és a nem kívánatos között. Inkább a mai veréb, mint a holnapi túzok. A baj akkor nagy, ha se veréb, se túzok nincs a láthatáron. A rossz és a még rosszabb között lehet csak választani. Ilyen esetben nem lehet mást mondani, mint azt, hogy ne féljetek, reméljetek.