Csőd előtt áll az ország. Biztos jele, hogy az első számú vezető derűsen nyugtat, irányt mutat, miközben nincsenek körülötte már minőségi emberek, csak lakájok, akik hízelegve, nem létező farkukat csóválva ismételgetik ugyanazt, amit főnökük mond. Persze spéttel, mert főnökük a „konkrét helyzet konkrét elemzése” alapján minden nap mást mond. A nép csak néz. Csődtől csődig vonszoljuk magunkat. A különbség csak annyi, hogy a ciklus egyre rövidül.  1526 és 1686 között 160 év telt el, majd egyre kevesebb év telt csőd és csőd között. Legutóbb 1989-ben csődölt be Magyarország, 2010-ig húztuk, s jött az új csőd. A mostanira pár hónapot kell várni. A kérdés látszólag mindig az, hogy „mi lesz utána”. A választ tudjuk: egy kis megnyugvás, majd új csőd. A jelenlegi csőd kellemetlen kísérője Európa és a világ csődje. Az ember maga által létrehozott világa túlnőtt az emberi elme léptékén, s nincs senki, aki meg tudná érteni, hol vagyunk, mivégett, s hova tartunk. E nagy sötétség közepén saját, magyar sötétségünk csak egy árnyalata a bakacsinnak, ami persze a miénk, s emiatt egyeseknek édesebb, másoknak keserűbb.

Mit tehet, aki úgy érzi, hogy semmi köze az egészhez, rajta kívül zajlik, mint a jégeső vagy a hóvihar? Semmit. De a semmi ez esetben minden.  Aki kövér, lefogyhat, ha dohányzik, leszokhat, s ha még nem nézte meg a felhőket az égen, mint Andrej Bolkonszkij, leheveredhet a rétre, s felnézhet a végtelenségbe.  Aki tud, menjen világgá, hagyja itt ezt az átok földjét, aki nem, élvezze, amíg lehet.