Azt hiszem, azzal nem árulok el nagy titkot, milyen régóta foglalkoztatja az orvosokat  és a filozófusokat az emberi agy és az emberi elme megosztottsága. A jobb és a bal agyfélteke jól látható elkülönülése már évezredekkel ezelőtt is gondolkodóba ejtette az embert. 

Jó néhány elmélet látott már napvilágot arról, mivégre ez a kettősség a koponyán belül, mi mindenben hasonlít és különbözik ez a két  feltűnően aszimmetrikus agyfélteke. Voltak népszerű elméletek, melyek a funkciók teljes megosztottságát hirdették a maguk megnyugtató, ugyanakkor végtelenül leegyszerűsítő módján. Mások, különösen az utóbbi évtizedek modern képalkotási eljárásainak és kutatási eredményeinek tükrében, ennél jóval óvatosabban fogalmaztak. 

Ha nagyon egyszerűen szeretnénk fogalmazni, azt kellene mondanunk, a két agyfélteke működésének megértéséhez nem a ‘mit’, hanem a ‘hogyant’ kell megvizsgálnunk. Vizuális beállítottságúaknak ehhez meleg szívvel  ajánlom azt a kis rajzfilmet, ami Iain McGilchrist elképzelése  alapján készült. Azoknak azonban, akik szeretnének jobban elmélyedni a dologban, érdemes elolvasni a szerzőtől a The Master and His Emissary című, rendkívül lebilincselő és elgondolkodtató, ugyanakkor kétségtelenül jóval több időt felemésztő könyvet.

Iain McGilchrist brit pszichiáter ebben az izgalmas munkájában azt a kérdést  igyekszik körbejárni, hogyan is tükröződik vissza az emberiség történelmében és kultúrtörténetében a két agyfélteke működési módjának különbsége, illetve megfigyelhető-e bármely félteke preferenciája a Nyugat történetének adott korszakaiban. Nos, McGilchrist szerint jól elkülöníthetők azok a korok, szellemi korszakok, művészettörténeti irányok, melyekben a bal félteke a világot pontos megfigyelésekre, aprólékos részleteire bontva szeretné megragadni, illetve olyanok, melyekben a jobb félteke átfogóbb, holisztikus szemlélete tükröződik.

Mindez nem túl meglepő. Ahogyan közelítünk azonban a jelenhez, annál nehezebb szembenéznünk az elmélettel, miszerint is a bölcsek által oly nagyra tartott egyensúly veszélyesen kezd megbomlani a bal agyfélteke dominanciája felé. Amiben most vagyunk, a nyugati világ alkonya, nem más, mint az agy bal fele által teremtett, technika központú, algoritmusokra épülő, szinte virtuálissá silányított világ, ahol az egyén érvényesülése mindenek fölé helyeződik,  ahol utat talál magának a paranoia, mind az egyén, mind a politikai hatalom esetében, és ahol a hatalom az egyén feletti teljes kontrollra törekszik. A bal félteke sajátja a világ manipulációja és kontrollja, mely hatalmas bürokratikus apparátussal tud megvalósulni. A mai Nyugat filozófiai értelemben a világ széttöredezettségét tapasztalja meg,  művészete pedig a posztmodernben öncélúvá, önmaga ironikus tükörképévé válik. Lássuk be, McGilchrist nem fest túl vonzó képet saját édesgyermekünkről, az oly nagyra tartott, szorgalmas, hűséges szolgálóról, az aprólékosan vizsgálódó bal agyféltekéről. 

De hiába, nincs mit tenni, be kell látni a ráció korlátait, bólogatunk együtt Pascallal, még mielőtt elmebetegek népesítik be a nyugati féltekét, teszem hozzá én rossz szájízzel, mert hajlamos vagyok hinni a szerzőnek, amikor azt írja, a bal agyfélteke preferenciája bizony egyenesen skizoid tüneteket  okoz. Változni, változtatni kell minél előbb.

Az a helyzet, hogy az utóbbi évek tanítási tapasztalatai többünket elgondolkodtattak. Most nem korrekt kutatási eredményekről beszélek, hanem privát tapasztalatról. Én bevallom, úgy érzem, diákjaink fejében már végbe is ment valami forradalom. A Mester fellázadt. Az eredmény egyelőre értelmezhetetlen, de a jelenség feltűnő. Az elmúlt két-három évben a diákok gondolkodási mechanizmusa gyökeresen megváltozott. A verbális gondolkodás és kifejezés helyére a képi gondolkodás és kifejezés lépett. A diákok átlagának koncentrálóképessége gyakorlatilag néhány percre szűkült. Sokuk képtelen hosszabb szövegek befogadására, megalkotására, értelmezésére. 

Elbutultak volna? Ugyan. Éppen a napokban olvastam egy témába vágó riportot Gyarmathy Éva pszichológussal, aki pontosan erről a jelenségről beszélt, és nagyon jól érzékeltette, miért is van nehéz helyzetben ma egy tanár. Meg egy szülő, jegyzem meg gyorsan, de nem mellékesen. 

Akkor most mi a helyzet? Hogyan is működik  a számunkra lassan érthetetlen nyelven beszélő fiatalok agya? Mi a következő lépés? Csak találgatni tudok. Talán fellázadt a jobb agyfélteke?? Vagy a bal sokallt be? Nehéz eldönteni.

Arra gondolok, talán van a mérlegben ez a kis rugó, ami kiakad akkor, ha a mérleg egyik nyelvét túlterheljük. Vagy inkább Pascalra gondolok,  mert tényleg igaza van, a ráció legvégső állapotában belátja a korlátait. És mert optimista vagyok, azt remélem, a mérleg nyelve lassan, talán csak évtizedek múlva, de visszaáll az egyensúlyi pozícióba.

Ami ennek az egész folyamatnak a társadalmi vetülete, az már sokkal rázósabbnak ígérkezik. A centralizált, akár jó szándékkal is, de kétségtelenül túlkontrollált nyugati demokráciát minden bizonnyal felváltja valami kevésbé hatalomorientált forma. Nem tudom, mi lesz az, de minden bizonnyal valami olyasmi, ami mentes a de Tocqueville által említett bonyolult  kis szabályok hálójától. Valami új, valami szociálisan érzékeny talán, valami empátiára, az egyén helyett a közösségre épülő társadalom. Valami, bocsássanak meg most nekem a szociológusok, valami egészen a social networking-re hajazó berendeződés. De majd csak hosszú távon. Előbb, attól tartok, valami egészen kaotikus következik.

Az agy időlegesen elviseli, sőt meg is kívánja egyik vagy másik félteke előtérbe kerülését bizonyos feladatok elvégzésénél. De nem véletlenül van ott a két félteke között a corpus callosum, ami az egyensúly megteremtésére hivatott, leginkább ellensúlyozó, korlátozó szerepet betöltő szerv. Reméljük, a jövő neurológusai nem arról számolnak majd be, hogy a 21. század elején ez a létfontosságú szerv teljességgel visszafejlődött.