Amilyen a mosdó, olyan a törölköző – így a köz mondása. Amilyen a csoport / a társadalom, olyan a vezető – így Csepeli György mondása. A Fapados Szalon Horthy konferenciájának következő itt ismertetett s egyben továbbgondolásra ajánlott előadását Csepeli György “Mi Horthy Miklós” címmel tartotta. Innen a bejegyzés címe Mi Lúzer. Az előadás kiindulópontja Mérei híres kísérlete, amikor is azt bizonyítja, a vezető, ha vezetővé akar lenni, nem tehet mást, mint vissza kell tükröznie a társadalmat. Annak kell testet adnia, ami a csoportban/társadalomban van.   

 

Horthy a vezető, aki tükröz: konformista, az élet napos oldalát kedvelő, a paternalizmust ajánló és szelektíven gyakorló, antiliberális, antikommunista, antiszemita, nacionalista, fatalista, a felelősség nem vállaló, az életet szenvedő ragozásban előadó, könyörtelen, zárt gondolkodású, diszkriminatív, közönyös, a státuszába viszont lelkesen kapaszkodó vezető. A tehetetlenség maga. A lúzer.

A Mi, akiket visszatükröz, az altruizmus, univerzalizmus terén szerényen teljesítő, a biztonságot igénylő, nonkonformisták – a barbár és nem a kreatív ember nonkonformizmusát gyakoroljuk! – a magunk módján jól élni szerető, szerényen motivált, kockázatot nem vállaló, „nem cselekvő”, zárt gondolkodású, szenvedő ragozásban élők társasága. A tehetetlenek. A lúzerek.  

Íme a struktúra, íme az ember

Nos, akkor nincs más hátra, észre kell vegyük itt a Nyugattal krónikusan aszinkronba lévő kettős társadalmunk – korábbi bejegyzésünk itt – generálta embert, aki a modernitás elvárta feltételrendszert nem, vagy csak felemás módon képes létrehozni, aki alig-alig képes a világhoz alkalmazkodni, alig-alig képes a világgal felvenni a lépést, akinek a modern kor épp ezért nem az élvezetes élete tere, hanem az idegenség, a fenyegetésekkel, ellenséggel teli útvesztők garmadája. Ő az, aki céljait követve az ellenséges világban eszköztelen, s így rendre szabálytalan és veszélyes mellékutakra kényszerül.

Átmenet a válságba.

A szerencsétlen konstelláció szerencsétlenséget sorát szülte. A százötven éve tartó műsor legutolsó befejezett szakaszát – szocializmus – a negatív modernizáció stabilizálta és az üres individualizmus mozgatta. (Hankiss 1982) Ez a folyamat azért kapta a negatív modernizáció jelzőt, mert az általa előállított halvány modernitást mutató mozzanatok mellett nem, voltak tradicionális elemek, azok kigyomláltattak, e kor embere azért kapta az üres individualista jelzőt, mert a halvány individualizmust hordó szerkezet, nem tartalmazott közösségi mozzanatokat, mert azok kigyomláltattak. Mindennek következtében a szocializmusban, annak fináléjában nem voltak társadalom szövetébe beágyazott, a saját lábán álló, a világot saját szempontjából értelmezni képes, tudatos alkotó és cselekvő kész felelős emberek. Volt helyette a nem túl bonyolult, magányos, az életét képzelgésekkel tarkító önző valaki, a szocialista kispolgár. És jött 1989 és a mi negatív modernitással, üres individualizmussal terhelt szocialista kispolgárunk beleszalad a globális kapitalizmusba. Puff neki! És jön a nagy vágyak és a képességhiányok szülte felvonás, ami beleszalad a nagy vágyak és a képességhiányok okozta válságba. A ’89 utáni történet a válságok története, aminek az okai – ma már a napnál világosabb – tudásszociológiai gyökerűek. Létrejöttek ugyan a nyugatosan modern intézmények de, mert fogalmunk se volt – képességünk még kevésbé – hogy hogyan, s mire használhatnánk, feltöltöttük a magunk, az egész Nyugatnak nevezett miskulanciával aszinkronban lévő nonkonformista rutinjaival. Ahol a nonkonformizmusunk a barbárságunk és nem a kreativitásunk nonkonformizmusa volt/van! (Csepeli) A régi „ügyességekkel” feltöltött új struktúrák és a hozzájuk passzított „okosságokban” jártas emberek nagy találkozásának pillanatai jöttek el. Ügyességek és okosságok buhera-kapitalizmusa.  És ezeket éljük ma is.

Lúzer & lúzer harmónia, avagy a kispolgár diadala

Emlékezzünk. Volt nyugodt erő, ami nyugodtan nézte, ahogy milliók lettek földönfutók – az altruizmus, a szolidaritása hiánya az önzés elszabadul– később volt szakértelem, ami rendesen elnézte piacépítés feladatait – univerzalizmus hiánya, illetve aszinkronitása – majd elkezdődött a jövő s időben ötven / száz évet katapultáltuk vissza magunkat – a múlt paternalizmusának hamis biztonságának óhaja és kínálata – aztán a jólétre váltottunk – jelen idejű paternalizmus csalfa ígérete  és óhaja – aminek következtében évtizedekre lemondhatunk a jólétről.  És most a csúcs, a kispolgár forradalma. A magányos lélek, a ressentiment forradalma, a magukat lemaradásra ítéltek forradalma. Ami mindig ugyanaz; a vezető és a valamilyen mintázatban jelentkező kispolgár összeborulása. A vezetőink szenvedőragozásban :) kiszolgálják a piacukon vevőként jelentkező kispolgárt a szűklátókörűséget, a kicsinyességet, a korlátoltságot. Értékkövetés helyett formalizmust árulnak, szabadság helyett szigort és / vagy a slamperájt. Egy marék apróért! Ezért aztán mindig nehéz volt az összeboruló társaink örömének maradéktalanul örülni, ugyanis – legyünk bátran őszinték – mindig is tisztán látszott annak a veszélye, hogy a lúzer struktúrában önfeledten dagonyázó lúzerek nemzedékekre bebetonozhatják Magyarországot a félperiférián elfoglalt pozíciójába. Hacsak! Hacsak a véletlen nem segít, hacsak a modernitás kihívásaira sajátos magyar választ adó, hol unortodox, hol autokratikus, hol slamposan képzelgő, hol intézményesülten illegális, negatív struktúrák felől nem tűnnek fel utak a teljesítményen alapuló sikeres integráció irányába. Valami elfogadható pozíció felé. Ha lesz, ez lesz a magyar modell csodája. 

Folyt köv. Menekülés a hasznavehetetlenbe