Bevezetés

Csak örülni lehet annak, hogy törvényi úton történik gondoskodás arról, hogy a múlt ne vesszen el, a történelem hozzáférhetővé váljék a fizikai térben, mely a hozzáférés aktusában metafizikai térré válik.  Az emlékezés minden közösség létezésének alapfeltétele, legyen az család, falu, város, ország, egyház, vagy bármi más emberi együttes.  Leegyszerűsített, habár kényelmes felfogása az időnek, ha csak a visszafordíthatatlant, a jelenhez képest hozzáférhetetlent látjuk benne. A jelenbe fojtott idő a történelemben csupán a visszahozhatatlan tevékenykedést látja, azt, hogy mi minden érdekes történt. Az érdekességek tárháza pedig korlátlanul szemlélhető. Heidegger joggal mondja, hogy a jelennek ez a történelme és időbelisége a múlthoz egyáltalán nem jut el. Aki egy közösség múltjával való sáfárkodásra vállalkozik, annak elsősorban arra van szüksége, hogy tisztázza a közösség időhöz való viszonyát, melynek alapelve nem lehet más, mint a visszatérés. A múlt- amennyiben autentikus történetiségként tapasztaljuk- minden egyéb, csak nem elmúlás. Sokkal inkább az, amire újra vissza tudunk térni. (Heidegger, 1992.48.o.) A történelem ugyanis nem szakad meg a jelennel, hiszen a mindenkori pillanat, mint ez a mostani is, a következő pillanatban már múlt lesz. A történelem titka abban a kérdésben rejlik, hogy mit jelent történelminek most lenni?

Ezt a kérdést segítheti megválaszolni a helyesen alkalmazott emlékezetpolitika. Nem világos, hogy hova vezet út, melyet kulturális örökség védelméről szóló törvény 2011-ben elhatározott módosítása kijelölt az emlékezetpolitika számára.  A törvény módosítása előtt érdemes lett volna végig gondolni a következőkben felsorolt dilemmákat.

Dedukció vagy indukció?

A kollektív emlékezet óhatatlanul sokszereplős játszma, modern emlékezetpszichológiai kifejezéssel élve a mémek versenye, ahol kockázatos és kárhozatos előre kijelölni a nyerteseket. A törvénymódosítás láthatóan nem úgy készült, hogy a szöveg készítői meghallgatták volna az érdekelteket, kikérdezték volna őket a saját történeteikről, s az ily módon betakarított termést learatva alakították volna ki az emlékezetpolitika terét. Ehelyett a deduktív eljárást választották, apriori kijelölve az első osztályú, premizált nemzeti emlékezeti pontokat, megkülönböztetve azokat a többiektől, melyeknek csak a listázás dicsősége jutott, nem említve a többi lehetséges helyet, melyek száma igen nagy. Az eljárás nem nélkülözte ugyan a vitát, de a vita jellemzően a lobbizás keretei között maradt. Így került be az utolsó pillanatban Somogyvár az első osztályú helyek körébe, egy rangban a debreceni Nagytemplommal vagy a budai Várral. Bízom benne, hogy a listák a jövőben változnak, s velük változik a válogatás módszere is.

Territorializmus vagy globalizmus?

A törvénymódosítás készítői láthatóan a területi elvre alapozták a nemzeti emlékezet jeles helyeinek kiválasztását. E szemponttal szemben felmerülhet, hogy a „haza” nem korlátozható a fizikai tér egy meghatározott parcellájára. A nemzeti emlékezet tere globális, hiszen a nemzet is az. Különösen igaz ez a magyar nemzet esetében, melyet sorsa milliók ide-oda vándorlására ítélt, letelepedésének területi határai szüntelenül változtak. A világ minden pontja „magyar” a szó metafizikai értelmében, ahol valaki magyarként élt, alkotott, szenvedett vagy meghalt.  A jövő listáinak készítői figyelmébe ajánlom Kassát éppen úgy, mint Rodostót vagy a Szaharát, ahol Almásy Pál kóborolt magyarként, bár mint „angol beteg” vonult be a történelembe.

Eseménytörténet vagy társadalomtörténet?

Mint minden közösség, a nemzet metafizikai tere is drámai tér, melyben emberek, csoportok küzdenek, cselekszenek. Akár siker, akár kudarc erőfeszítéseik következménye, a következmények elől sem ők, sem utódaik nem menekülhetnek. A törvénymódosítás által kodifikált nemzeti emlékezeti helyek kiválasztása során a válogatók láthatóan nem tudtak szabadulni az eseménytörténet bűvöletétől. Jóllehet, miként azt már mondtam, süketek és vakok leszünk a történelem üzeneteire, ha csupán érdekes történések tárházaként közelítünk hozzá. A történelem akkor szólal meg, s akkor válik a jelen számára kézzelfoghatóvá, ha kilép a politika történet narratíváinak Prokrusztész ágyából, s kitágítja a kört az antropológiai, a kulturális, a morális, a tudományos, a jogi, a szociális, a közgazdasági tematizációkra. Csak ebben az esetben támadhatnak fel a halottak, megmutatva mindent, felemelőt és lesújtót egyaránt, ami a múltban történt, de nem múlt el egészen.     

Nemzeti öncélúság vagy nemzetközi együttlét?

A nemzet csoport, s mint csoport óhatatlanul a „mi” tudatra koncentrál.  A nemzeti emlékezet helyeinek kijelölése szempontjából ez a szempont annak a kérdésnek a felvetését jelenti, hogy bezárkózzunk-e múltunkba, vagy a múltat kinyitva beeresszünk mindenkit, akivel együtt élnünk adatott. Hozzánk eresszük-e „Őket”? Szent István fiához intézett Intelmeinek szellemében a nemzeti emlékezet helyeit érdemes oly módon listázni, hogy olyan helyek is bekerüljenek, amelyek a közép-kelet európai kis népek „Golf áramába” kerülve attól váltak nevezetessé, hogy nem elválasztanak, hanem összekötnek. Ilyen hely volt Visegrád, melyet Antall József jó érzékkel választott a ma „Visegrádi 4-ek”néven ismert ország-csoport megalakulásának színterévé.

Idealizáció vagy önismeret?

Minden emlékezeti konstrukció esetében alapkérdés, hogy van-e hajlandóság az emlékezőben arra, hogy felejtsen.  Nietzsche írja, hogy „minél erősebbek egy ember legbensőbb természetének gyökerei, annál többet fog a múltból is a sajátjává tenni vagy sajátjává kényszeríteni, s ha elképzelnénk a leghatalmasabb és legrettentőbb természetet, ez arról volna felismerhető, hogy számára a történeti érzéknek egyáltalán nem lennének határai, melyeken túl burjánozva és károsan hathatna, minden elmúltat, a sajátot és a legidegenebbet is, magához és magába vonzana, mintegy vérévé változtatna. „(Nietzsche, 99-100.o.) Nincs ez másként a nemzetekkel sem. A múlt egészével kell tudnunk szembe nézni, nem válogatva aszerint, mi volt benne bűn és mi erény. Nem hiszem, hogy a nemzeti emlékezet helyeinek listájából hiányozhat az 1944-es pesti getto, miként joggal ott van Recsk.

Izolacionizmus vagy integráció?

A módosított törvényjavaslat nem számol a nemzeti emlékezet teljes univerzumával. Szelektál és szegregál, miközben már bőven vannak hivatalosan nyilvántartott helyek, intézmények, melyek dolga az emlékezet menedzselése. Érdemes volna egy átfogó, teljes törvényben a teljes univerzumot leírni és szabályozni, ide értve a világörökség magyar helyszíneit, a védett természeti értékeket, a műemlékeket, az archívumokat, múzeumokat. Egy teljes nemzeti emlékezeti kataszterre lenne szükség.

Virtuális vagy reális?

A nemzeti emlékezet katasztere alkalmas kiindulás lehetne arra, hogy egységes keretben, mindenki számára hozzáférhető módon, akadálymentesítve kereshető és kutathatók legyenek a nemzeti emlékezet tartalmai. Már most is rengeteg minden rajta van az interneten, nem kellene más, mint egy jó és szabad szoftver, mely beemelné a „wiki” elvet a nemzeti emlékezet tartalmainak kezelésébe.   Aki attól tart, hogy a virtuális kiszoríthatja a valóságost, azt megnyugtathatom: minden szociológiai tapasztalat azt mutatja, hogy a virtuális jelenlét nem gyengíti, hanem erősíti a reális ottlétét.

Utószó

Utolsóként említem, s nem is dilemmaként, hanem követendő útként, hogy a nemzeti emlékezet dolgában akkor járunk el sikeresen, ha intézményeit mozgalomként képzeljük el. A törvény szükséges, de csak akkor, ha felszabadít, s nem bénít. Kereteket állapít meg, melyeket a közösség maga telít tartalommal. Ez esetben a nemzeti történelem beválthatja ígéretét, s képes lesz arra, hogy a jelen és a jövő tanítómestere legyen.

 

Hivatkozások

Heidegger, M.  1992. Az idő fogalma. In Az idő fogalma. A német egyetem önmegnyilatkozása. A rektorátus. Budapest. 25-51. Fehér M. István fordítása-

Nietzsche, F. 2004.  A történelem hasznáról és káráról. In Korszerűtlen elmélkedések. Budapest: Atalntisz. Tatár György fordítása

A szobrok Marc Swanson alkotásai