A Magyarországról Angliába származott Szamuely Tibor „Orosz hagyomány” címmel írt még a múlt század 70-es éveiben egy könyvet, melyet most olvasok. A könyv az 1825-ös sikertelen dekabrista felkelési kísérlettől az 1917-es a sikeres bolsevikforradalomig kíséri nyomon az orosz társadalmi radikalizmus történetét, de foglalkozik az előzményekkel is.  Szűcs Jenő jóval később kifejtett európai regionális elméletével megegyezően Szamuely az orosz modernizációt a nyugat-európai központi régióban végbement modernizációhoz képest megkésett fejleményként írja le, melynek feloldhatatlan ellentmondása, hogy gondolatilag tökéletes volt, miközben a valóságban tökéletlenül ment végbe.  Oroszország győztesként került ki ugyan a napóleoni háborúkból, de értelmisége ekkor szembesült azzal, hogy lehetséges feloldhatatlan ellentmondások nélkül is élni. A dekabristák nyugat-európai értelemben vett modern társadalmat akartak létrehozni, de helyette mentek az akasztófára és Szibériába.  Ezt követően újra meg újra éledt a radikális politikai változtatások gondolata, mely eleinte a liberalizmus, később a szocializmus jegyében kívánta volna megvalósítani a felzárkózást Európához.  A cári rendszer sem egyik, sem másik irányban nem tudott elmozdulni, amit az is elősegített, hogy amint elindult volna valamilyen változás, a radikálisok merényleteikkel elbátortalanították, és megmerevítették a rendszert.  A könyv legkülönösebb tanulsága, hogy a radikalizmus, borzasztó megnyilvánulásai, a véres terrorcselekmények az értelmiséget nem borzasztották el, hanem megbűvölték. Kialakult egy értelmiségi közvélemény, mely a jónak tartott célok érdekében minden rossz eszköz alkalmazását megengedhetőnek tartotta, s ez azért történhetett, mert a cári rendszer ostoba, merev, bürokratikus, vesztes vállalkozásokra sosem volt rest.  A „jó” nem volt más, mint a „rossz” tagadása. Mire a „jó” megvalósult, s kiderült róla, hogy éppoly rossz, ha nem rosszabb, mint az, amit felváltott, addigra késő volt.  A feloldhatatlan ellentmondások megmaradtak, de nem maradt már senki, aki szólhatott volna róluk.