“Végül csak történetek maradnak belőlünk, nem jelentünk többet annál a néhány mesénél, mely túlél bennünket.” Salman Rushdie: A mór utolsó sóhaja.
Belőlünk is, igen, történetek maradnak majd, amit olyanok mesélnek rólunk, akiket soha nem ismertünk. Emberek, akikre sosem mosolyogtunk rá, akiknek sosem fogtuk meg a kezét, akik nem simítottak végig megbocsátóan a homlokunkon. Mégis a mi életünk vásznát festik majd a saját ízlésük szerint.
Az életből egyet élünk, de több kép is marad belőlünk egy-egy rendetlen fiók alján vagy egy papírdoboz oldalához ragadva, és az elmesélt történet anyja, nagyanyja, szépanyja lassan elhalványodik az át- meg átrajzolt kép festékrétegei alatt. Aztán egyszer jön valaki, talán egy merengő gyereklány, talán egy érzékeny fiúcska, aki nem elégszik meg a test múltba vesző kontúrjaival, hanem késsel vakarni kezdi a vásznat. Addig vakarja, míg a sok-sok réteg alatt meg nem találja az eredeti képet. Egy percig meglepetten nézi a vénasszony gyűrödt arcát, aztán ecsetet vesz elő, és munkához lát: fiatal, kipirult arcú lánnyá festi megint.
Így mesélődnek nálunk is, mint minden családban, a rég meghalt családtagok egyik generációról a másikra. Így maradt meg szép Jeszenszky Eszter, apám lengyel származású nagyanyjának arcképe: egy magas, elegáns nő portréja, és így őrizzük nagyapám szikár, dohányillatú emlékképét a nappali falán. Meg anyám apjáét is, a nagyhatalmú tanácselnök kalapos képét az ötvenes évekből, ahogy azon a magastámlás, faragott széken ül. Képeket, amiket egynémely álmos vasárnap délután aztán anyám levesz a falról, majd így szól: ‘Akkor most elmesélem, hogy is volt ez valójában.’ És levakarja az előző festékréteget, van, hogy kettőt is akár, és lendületes ecsetvonásokkal átfesti az eredetinek gondoltat. Így lesz Eszter lányából írástudatlan nagyanyám, míg unokatestvére Nobel-díjas tudós. Így derül ki, hogy nagyapám gégéjét a rák előtt már a pálinka rekedtre marta. És az is, hogy bár a másik nagyapám igen szépen énekelt, talán nem mindig volt jó ember.
Így vándorolnak a színek, mint a kék-fehér csempék a Mór zsinagógájának padlóján. Így vakarjuk le a vásznat mi is, így simítjuk el újra, hogy saját színeinket vigyük fel, és így adjuk tovább a következő generációknak, hogy vakarják és fessék az életeket mindaddig, míg az emlékezet vászna használhatatlanná nem vékonyodik.
A tárgyak elporladnak, a gondolatokat zárójelbe teszi az idő, a test a földé, a lélek, ízlés szerint, Istené vagy a semmié lesz. Nem marad más belőlünk sem, csak egy palimpszeszt élet.
Trackback link
http://vilagma.hu/orok-visszateres/palimpszeszt/trackback/
4 komment
Luczifer says:
jan 30, 2012
Ami túléli az embert az nem az egyszer volt emberről, hanem a túlélőkről szól. Azt csinálnak vele, amit csak akarnak.
vera says:
jan 30, 2012
Miért, mire gondoltál? Persze, ha ügyes vagy, arra azért van esélyed, hogy olyan nyomot hagysz a túlélőkben, ami azért mégiscsak Te vagy valahogyan. 😀 😀 😀
Luczifer says:
jan 30, 2012
Nem megyek messzire, ha a nővérem, vagy én mesélek a szülői házról a kívülállót hosszan kell győzködni, hogy ugyanarról a családról van szó.
vera says:
jan 30, 2012
😀 😀 Ez nálunk sincs másképp egyébként. Csak arra vagyok kíváncsi, az én gyerekeim mit, hogyan színeznek majd. Persze sosem fogom megtudni…