A napsugarak langy hálójában serked a kert. A tél rothadó, mohos deszkái alatt izeg-mozog az élet. A növények hamvas szárain az öröklétezést remélő éhes bogarak, alattuk gyerekgyíkok, felettük madárszárnyak. Minden szereplő a kék ég teremtett messzeségében gondolja el magát, még nem számol a kivetettség lehetőségével, a hártyavilág számára bizonyosságokkal telt való, kedves otthon. Az élő belevág, habzsolja az élveket, vidáman, újult erővel nyújtja a halált osztó karmait. Ami van csak az övé, ami van csak érte van! A tavasz kendőjét szétterítve felejtésre ítéli a halandók minapi torát, a görnyedt ganajdomb sírokat, s ünnepli a győztest, aki újra enni kér. A riadt prédák sikolyát elnyomja a repkedő csivitelés. Az újszülött csalán felém mutatja kiperdült leveleit. A nem alvadó lét. Részt óhajtok belőle, a hátamat rozoga hitemnek feszítem. Szaladnak a percek.