Hajrá magyarok | Családi történelmek1.) Három deli magyar legény a kamerák kereszttűzében, a szokott műsorrend, meghitt otthonossággal csépelik a baloldalt, talán csak annyi a különbség a korábbi langymeleg esti trécsekhez képest, hogy felelevenítenek valamennyit a saját családi múltjukból: papok, katonák, polgárok – akiket ez a vörös népség kirabolt, meghurcolt, épp ideje az elszámoltatásnak; és a visszafogott, úri szalongyűlöletet finom legitimációval porozza a huszonegyedik század technikája.

2.) B. Zoli a festményeit mutatja a falon, mindegyiket kapta valamelyik festő tisztelőjétől, barátjától, ám az egyik sarokban megsárgult családi fényképekről mosolyognak ránk rég elporladt elei.
Ez, ez volt, az amaz volt – haladunk a fényképek során, míg egy büszke tekintetű férfihez nem érünk. Zoli tárgyilagos hangon közli:
 – A nagyapám. Nem szépen halt, Orgoványnál nyakig beásták a földbe a direktórium többi tagjával és a horthysták rájuk eresztették a kutyákat.

3.) Az én nagyapám mindig azzal riogatott a politikától:
 – A legjobb barátom részt vett a földosztásban, aztán amikor leverték a tanácsköztársaságot, érte jöttek a csendőrök. Ott álltam a kapuban, a pajtásom két csendőr közt lépdelt a gelsei állomás felé, odaszólt nekem, viszont látásra Lajos, de sohasem volt viszontlátás, többé nem is hallottunk róla.
A félelem vajon hányad íziglen örökölhető? Vagy csak a gyűlölet szivárog át a régi korok korma alól?

4.) Orbán – ha megfeszül erősen – államférfi is lehetett volna? A kétharmad birtokában előállhatott volna, hogy a háborúkból ennyi volt, béke magunkkal, okos integráció Európával – végleg kikötünk a parton! Mert a történelemből nem szemezgethetünk: a mocska a tiétek, a szépe a miénk. Egy történelmünk van, Dózsával, Moháccsal, Károlyival, Horthyval, százezer holt magyar bakával, Dunába lőtt férfiakkal, asszonyokkal, gyerekekkel, kitelepítettekkel, kivégzettekkel – ez mind egyformán a miénk!

De Orbán nem akart államférfi lenni, hanem ahogyan Para mondja – csupán egy vidéki labdarúgó!