A Költők másképp – Versek szódával címmel a Magyar Írószövetség és a Budapesti Kamaraszínház irodalmi sorozata tavaly decemberben indult. A júniusig tartó programsorozatban nyolc költő mutatkozik be Lázár Balázs, az est házigazdája közreműködésével. Díszletként néhány fotel kis asztallal és egy szódásüveggel felszerelt bárpult szolgál.  A változatosságot, mozgalmasságot pedig a költőkhöz meghívott vendégek biztosítják. 

Február 23-án a bárpultnál Lázár Balázs Tóth Krisztinát várta szódavízzel. 

A műsorban a költőn kívül verset olvasott még fel Horváth Lili, megzenésített Tóth Krisztina verset pedig Cipő és Halász Judit adott elő. 

Lázár Balázs egyszer szerepjátékot játszott, melyben dr. Tóth Krisztina „pszichiáterként” interjúvolta őt a kivetített agy-röntgenfelvételekhez fűzött képzettársításairól, máskor Lázár Balázs kérdezett, Tóth Krisztina válaszolt, a válaszokból önképek és életképek bontakoztak ki.

Az önképet illetőn: önmagát inkább zárkózott alkatnak gondolja, ám ma, az olvasóközönség igényli, hogy megismerje a szerzőt, kíváncsi arra, ki van a versek mögött. A leghitelesebb hangon azonban a versekben szólal meg. Ezzel arra az esetre reflektált, amikor egy olvasója élőben hallotta a hangját, majd csalódottan közölte vele, hogy nem ilyen hangra számított. Az információban és képanyagban gazdag honlapján körülnézve, nem éppen egy zárkózott alkat élete bontakozik ki, a fellépések, estek, külföldi utak, interjúk egymást érik, még  esküvői képet is talál a kíváncsi olvasó. 

Az életképeket illetően hallottunk például beszámolót egyetemistaként véghez vitt vállalkozásáról, barátaival a nyári Balaton parton vállaltak maszkkészítést gipszből. Legillusztrisabb megrendelőjük Pataky Attila volt, a barátnője melleiről óhajtott maszkolást.
A kivetített fotókon láthattuk Tóth Krisztinát gyerekként, egyetemistaként, utazóként. Hozott sok állatképet is. Egy indiai  útján készült képen mókus és varjú szerepel, s a történet hozzá: a mókus hiába próbálkozott a vizes tálhoz jutni, a varjú tekintélyével uralta a tálat. Képeken jöttek a valaha vele élt cicák, mint Poci és Hippi. Tóth Krisztina az állatbarát szót nem szereti, szerinte inkább az állatok emberbarátok, mert elviselik az embert. Egyszer kapott egy játékkoalát, mely perverz módon bébi kenguru szőréből készült. Akkor nyert a koala legitimitást, amikor az egyik cicája ehhez a koalához menekült, ha megijedt valamitől.
Szóba került – nem éppen pozitív élményként – a Francia Intézetben kiállítás-szervezőként töltött öt éve is. Kolléganője unszolására lépett ki erről a munkahelyről. Halála után, az élt ennyi évet, a Francia Intézetben töltött öt év levonásával számolandó ki.
Fotót láttunk még 2007-es kínai útjáról, melynek számára legnagyobb tanulsága: a centrum éppen nem a nyugati világ, a Nyugat főleg gőgben nagy.

A Porhó c. kötet megjelenése óta (2001) olvasom Tóth Krisztina verseit. Lelki gyengeségem okán, csak a csöndes, ám kíméletlen horrorral megírtakat nem bírom újraolvasni (pl. a Kutya c. verset), a többi újraolvasva is jólesik.

A befejezésül itt olvasható, az esten Halász Judit által előadott Altató c. verset a jegyzet írója kutyájának néhány nappal ezelőtti halála miatt választotta.

Ezüst cipőben jár a Hold
Kigyúl a légi lámpabolt
Ott fönn lakik mind aki volt
Kék függönyön sok égi folt 

Aki volt annak ott van ágya
Ágya fejénél ég a lámpa
Feje alatt a párna felhő
Mikor fény gyúl az árnya megnő

Itt lenn is árnyékok a fák
Aki elalszik messze lát
Aki ott fönn van messze néz
Csurog le ránk a lámpaméz