1960. Franciaország 

Bármilyen furcsa, ez volt az első Európa-bajnokság. 
Hamarabb volt világbajnokság, Copa America, és tulajdonképpen még Afrikai Nemzetek Kupája is, mint Eb. Ennek meglehetősen prózai oka volt: 1954-ig nem létezett európai szövetség. A megalakuló UEFA első főtitkára a francia Henry Delaunay volt az, aki kezdeményezte a Nemzetek Európa Kupájának létrehozását, ezzel egyesítve a meglévő versengéseket. (brit bajnokság, Északi Kupa, közép-európai bajnokság). 
Az öreg kontinensen, ahol a világ első válogatott mérkőzését lejátszották (Anglia – Skócia, 1872) 1960-ra ért be az egész Európát átfogó válogatott fociversengés gondolata. 
Eb-t nyerni ma is nagy dolog, mert már a kijutás rettentő nehéz, nem is beszélve a döntők mérkőzéseiről. Fokozottan így volt ez az első kiíráskor, ahol a franciaországi döntőbe csak négy csapat juthatott el. A tornát végig egyenes kieséses rendszerben bonyolították. Az UEFA tizenhat csapat jelentkezéséhez kötötte a lebonyolítást. Nos, éppen csak, hogy összejött. Olyan nagyagyúk maradtak távol, mint Svédország, Anglia és az NSZK. 
Az első selejtezőkör tulajdonképpen a nyolcaddöntőnek felelt meg, de a mai rendszerrel ellentétben a csapatok még két meccsen döntöttek a továbbjutásról. (Magyarország a Szovjetunióval került szembe és mindkét mérkőzésen alulmaradt. A Lenin Stadionban 120 000, a Népstadionban 90 000 ember volt kíváncsi a két csapatra.) 
A kiírás szenzációját a spanyolok szolgáltatták. A negyeddöntőben a Szovjetunióval sorsolták össze őket, és Franco nem engedte meg, hogy nemzeti csapata pályára lépjen a kommunizmus fellegvárában. Hiába győzködte őket az európai szövetség, még a semleges pálya lehetőségét is felkínálták, a spanyolok nem voltak hajlandók pályára lépni a szovjetek ellen, így aztán utóbbiak nem csak a játék nélküli továbbjutást zsebelhették be, hanem a 32 000 svájci frankos bánatpénzt is, amit a spanyol szövetségnek kellett kifizetnie. Volt olyan pletyka, hogy a spanyol kapitány Helenio Herrera féltette csapatát az amúgy tényleg kiváló szovjet válogatottól, de ha felidézzük, hogy kik játszottak akkor a spanyoloknál (Di Stéfano, Gento, Gensana, Kubala), akkor ez elég nevetséges feltételezés. Könnyen lehet, hogy Franco egy Eb címtől fosztotta meg a spanyolokat. 
A szovjetek mindenesetre nem zavartatták magukat, és ha már így alakult, nyertek.

Az első Európa-bajnokság végeredménye: 
1. Szovjetunió 2. Jugoszlávia 3. Csehszlovákia 4. Franciaország

Az első összeurópai bajnokság tehát a „béketábor” fényes sikerével zárult, de azért nagy csinnadrattát nem kell elképzelnünk hozzá. A franciaországi torna a maiakhoz képest meglehetősen szerény körülmények között és csekély érdeklődés mellett zajlott. A bronzmeccset – ahol a házigazda játszott! – mindössze 10 000 néző látta, és a döntőn sem voltak többen 18 000-nél.

1964. Spanyolország 
Négy évvel később a spanyoloknak megadatott a reváns lehetősége, és éltek is vele. A döntőben 2:1-re legyőzték a Szovjetunót, aminek mi magyarok csak azért nem tudtunk maradéktalanul örülni, mert az elődöntőben minket búcsúztattak a házigazdák. 
Ma már szinte hihetetlen, de a magyar sajtó fanyalgott a dánokkal szemben megszerzett bronz után. Pedig azt, hogy ez milyen értékes, azt bebizonyították a későbbi évek egyre gyengülő eredményei. A fanyalgás némileg érthetőbb, ha figyelembe vesszük, hogy a Szentmihályi Antal – Mátrai Sándor – Mészöly Kálmán – Sárosi László – Nagy István – Sipos Ferenc – Bene Ferenc – Komora Imre – Albert Flórián – Tichy Lajos – Fenyvesi Máté összeállításban pályára lépő együttes éppen csak alulmarad a spanyolokkal szembeni elődöntőben. A spanyol kapus Iribar a mérkőzés után azt nyilatkozta, hogy „Ilyen jó csapat ellen még életemben nem védtem!”

A végeredmény: 
1. Spanyolország 2. Szovjetunió 3. Magyarország 4. Dánia

A torna meglepetését nem ezek az országok szolgáltatták, hanem a futball szempontból már akkor is jelentéktelen Luxemburg szereplése, akik bizony kiverték a jóval esélyesebb hollandokat, méghozzá úgy, hogy mindkét meccsüket idegenben játszották. A hollandok edzője, egy bizonyos Schwartz Elek bele is bukott a dologba. Igaz egy évvel később BEK-döntőbe vezette a Benficát. 
A luxemburgiak csaknem túlélték még a negyeddöntőt is. A dánok két döntetlen után csak egy harmadik mérkőzésen tudtak átvergődni a miniállam válogatottján. Ha belegondolunk, hogy Luxemburg legközelebb 1995-ben nyert meg Eb-selejtező meccset, akkor ez legalább akkora siker, mint a magyar bronz…

 „Focizni egyébként mindenhol lehetett, noha pályának csupán a sárga murvás területet, illetve a két házzal odébb, egy vörös salakkal felszórt, s eleve focipályának épített részt tekintették. A sárga murvás pályán két, az idők során egyre inkább a földbe süppedő pad szolgált kapuként, a vörös salakon viszont szabályos, csíkos fekete-fehérre festett kézilabdakapuk álltak. Mégis, Apáék a legtöbbször a sárga murvás pályán fociztak, olykor a kilencemeletesek közötti tarackos füvön, s meglehetősen ritkán vetődtek el az igazi focipályára. Az a rész ugyanis már a két házzal odébb lakó fiúk birodalma volt, idegeneké, s az ablakokból Apáék és a többiek házából nem nyílt rálátás, nem lehetett tudni, hogy ki van már odalent, nem úgy, mint itt, a két ház között, elég csak néhányszor a falnak rúgni a labdát, s aztán várni, biztosan összejön két csapat. Négyszöget rajzolni a sárga murva négyszögébe, négy ország, dekázni ér, királyafta van, viszont a vonalon átnyúlni, pláne droppolni nem szabad. 
Apáék néhányszor abban az úton túli másik világban, a falakon belül, a Szovjet laktanya bejáratánál, az ottani salakos pályán is fociztak. A kantinnal szemben, a vaskaputól a laktanya mélyére vezető betonút túloldalán volt a szovjetek salakos pályája, vörös salak volt ez is, de fehér mészporral felfestett vonalakkal, kiskapuk tartoztak hozzá, combközépig érő hegesztett vaskapuk, igazi, csomózott hálóval. A mészvonalak felfestésére szolgáló kiskocsi is ott állt, ha odébb húzták, rögtön vonalat rajzolt. Amint Apáék a salakra merészkedve rugdosni kezdtek, megjelent néhány orosz fiú, és kézzel-lábbal magyarázva felajánlották, hogy szívesen játszanának egymás elleni meccset. Rövidre nyírt hajú, szőkés, világos bőrű fiúk voltak, nem is hasonlítottak azokra a férfiakra, akik időnként felbukkantak a kőfal mögül. 
Egy oldalpassz Pethő Lacinak, ő továbbtolja a Tóth Tibinek, a szokásos visszacsel, keresztbe adni a szélről, jön Apa és jön a Budai Gyuszi, ajtó-ablak. Külsővel, laposan. Akárhányszor megcsinálták már a sárga murván, vagy odabent, az iskolai pályán is.” (268-277)

Kapcsolódó könyvek: Kőrösi Zoltán: Szerelmes évek – Gyávaság

Folyt. köv. Lendületben – labdarúgó Eb II. 

egy_ember blogja itt

Irodalom:
wikipédia 
Nemzeti Sport Magazin 2012. május
Hegyi Iván: Labdarúgó EB-könyv