Egyszer régen – valamikor a nyolcvanas évek végén, amikor már szemmel látható volt, hogy emberek tízezrei élnek, ha nem is feltétlenül fedél, de állandó, biztos otthon nélkül, egy szakmai megbeszélés során azt mondta nekem valaki, hogy tulajdonképpen hajléktalannak kellene számítani mindenkit, akinek nincs saját tulajdonú lakása. Hülyeség, válaszoltam kapásból, bár valószínűleg valamivel udvariasabban fogalmazva.
Rég beláttam, hogy igaza volt. Igaza lett. Sőt, nem is számolt minden lehetőséggel: ma már nem különösebben nehéz otthontalanná válnia annak sem, akinek saját tulajdonú fedél van a feje fölött. (Épül már  – épül már? – Ócsa, és készül az önkormányzati és állami bérlakásokra vonatkozó felmondás új szabályozása…)
Gyakran eszembe jut mostanában ez a huszonvalahány évvel ezelőtti beszélgetés. és nem csak olyankor, amikor arról szólnak a hírek, hogy kilakoltatták a 73 éves özvegy Pomázi Mihálynét 19 négyzetméteres Frankel Leó utcai lakásából.
Hány család lehet, ahol hónapról hónapra kénytelenek föltenni a kérdést: együnk vagy a számlákat fizessük?
Az asszony a hetediken, aki kilenc évig ápolta magatehetetlen, beteg anyósát, és most, hogy kettesben maradtak kisnyugdíjas férjével, ötvenvalahány évesen nem tud elhelyezkedni.
A kétgyerekes fiatalasszony pár ajtóval odébb, akinek jutott ugyan annyi munka, hogy  hetenként kétszer irodát takaríthat, de a férje már hónapok óta vagy egyáltalán nem kapja meg a fizetését, vagy odavetnek neki pár tízezer forintot azzal, hogy a többit „majd később” megkapja.
A középkorú egyedülálló férfi a másodikon, aki december vége óta munkanélküli. 
A házban, ahol lakom – lakótelepi panel, csupa másfél szobás, 46 négyzetméteres lakás -, a havi rezsi, a közös költséggel együtt alaphangon is 45-50 ezer forint. Persze úgy, hogy takarékoskodik az ember vízzel-villannyal-fűtéssel. Ha pedig a rezsi mellett még lakbért is kell fizetnie… Az ilyen másfél szobásokat ezen a környéken 60-70 ezer forintért adják ki a valahol máshol élő tulajdonosok. A ház 264 lakása közül mindössze 7 van önkormányzati tulajdonban.
A hatvanas-hetvenes években épült lakótelepek lakásaiban jellemzően vagy ott megöregedett (megöregedett és egyedül maradt) nyugdíjasok laknak, vagy bérlők, akiknek legtöbbször azt sem engedi meg a lakás tulajdonosa, hogy bejelentkezzenek.
Több mint 10 éves adatokat tudok, de nem hiszem, hogy azóta nagyot változott volna a helyzet. 2001-ben a 3,8 millió magánháztartás mintegy egytizede lakott bérlőként, albérlőként, szívességi lakáshasználóként (és azt gyanítom, a „tulajdonos rokona”-ként lakók között is rejtőzik jó néhány bérlő vagy albérlő). Közel 700 ezer ember. Persze, nem kevesen lehetnek közöttük olyanok, akinek nem gond kifizetni havi hatvanezret, de akár havi kétszáz-háromszáz ezer forintot sem a bérleményért (pláne, ha nem is ők fizetik, hanem „hivatalból” jár nekik a bérelt ingatlan), de a többség biztos, hogy nem úri passzióból lakik bérlakásban, és nem azért, mert így valamiért ésszerűbb, kényelmesebb, hanem azért, mert nincs máshol laknia.
(És több mint 10 éves adat az is, amit már említettem máskor, más összefüggésben: hozzávetőleg félmillióan laknak olyan lakcímen, amelyre nem jelentkeztek be. Igen, tudom, ebben benne vannak a hanyagok is, akik bejelentkezhettek volna, de nem tartják fontosnak, és azok is, akik épp azt tartják fontosnak, hogy máshova legyenek bejelentkezve.)
Aki a sajátjában él, ha úgy alakulnak a körülményei, és képes fürdőszobán-konyhán osztozni, fogadhat „albérlőt”. Cserélhet kisebbre. Eséllyel próbálkozhat nyugdíjasházzal, idősek otthonával. Egyik sem könnyű, ám mégis: megoldás. Akinek viszont nincs sajátja… 
Nem tudom, mennyien lehetnek ingatlantulajdon nélkül, a máséban, szűkös anyagiakkal, örökös bizonytalanságban. Négyszázezren? Százötvenezren? Vagy csak huszonötezren?
De vannak.
Nekik marad az újabb költözés: alacsonyabb bérű, lepusztult, esetleg másokkal közösen bérelt lakásba, mosó- vagy nyári konyhába (vannak még nyári konyhák?), közművesítetlen faházba, szerszámosbódéba, valahová a világ végére.
Vagy az utcára.