A múlt heti Élet és Irodalomban a (hívhatom így, azt hiszem) Gerő-Romsics vitához kapcsolódva újabb két cikk jelent meg. Az egyik Tatár György elgondolkodtató írása, mely a Funkcionális antiszemitizmus címet viseli. Ebben a szerző, számomra meggyőző módon, fejti ki, mi az, ami (véleménye szerint) Romsics Ignác szemére hányható ebben az egész ügyben. Tatár György szerint létezik egy un. funkcionális antiszemitizmus, mely, ha jól értem a szerzőt, jellemzi a magyar társadalom egy részét, és a mai magyar történettudomány egyes képviselőit ugyancsak.

De én most nem erről szeretnék írni, sokan írtak, szóltak már az ügyben, egy kívülálló, egy laikus véleményére vajmi kevés szükség van ebben a pillanatban. Akit érdekel a funkcionális antiszemitizmus fogalma, olvassa el ezt a kiváló cikket. Én inkább az írás első mondatát szeretném továbbgondolni, amely így szól.:

“A tudomány nem gondolkodik.” Martin Heidegger ezen állítása, amely a Was heisst Denken? című előadás során hangzott el 1952-ben, a maga idejében meglehetősen nagy vihart kavart.

Ha jól értem, ezt a mondatot annak idején Martin Heidegger leginkább a természettudományokkal szembeni kritikaként fogalmazta meg. Tatár György a cikk első bekezdésében aztán értelmezi ezt a Heideggeri gondolatot, és elmondja, hogy a filozófus szerint a természettudomány “a létezőt … magyarázza, elemzi, fejti ki a maga kontextusában, de a létnek … mint értelmezési horizontnak nem gondol utána. … Ezért a tudomány számára nem válik önálló problémává saját értelmező tevékenységének a tárgyban rejlő forrása.“

Tehát Heidegger tulajdonképpen azt veti a természettudományok szemére 1952-ben, hogy nem gondolkodnak. Mármint nem gondolkodnak úgy, hogy a lét mint értelmezési horizont helyet kapna ebben a gondolkodási tevékenységben. Nos, hogy az ötvenes években miről gondolkodtak a természettudósok, s hogy a tevékenység során a háttérben felrémlett-e a lét alkonyi lilába hajló horizontja, én nem tudom megítélni. Hogy akkoriban pusztán a filozófusok voltak képesek a nagy akció, a Seinsdenken végrehajtására, azt sem. De vannak kétségeim.

Félreértés ne essen, nem azt akarom mondani,  Heidegger tévedett. Lehet, hogy igaza volt. De az is lehet, hogy nem. Inkább azon gondolkodom – nem mint filozófus, nem mint társadalomtudós, nem mint természettudós, hanem mint ember – hogy manapság mi a helyzet. Hogy ma mondhatja-e valaki, hogy a természettudomány nem gondol a lét horizontjával, vagy hogy nem merül fel problémaként saját értelmező tevékenysége.

Ha a modern kvantumfizikára gondolok, én színtiszta gondolkodást látok. Ha a modern szerves és szervetlen kémiára gondolok, én a gondolkodást látom. Ha a csillagászatra, vagy a biológiára gondolok, én megint csak a színtiszta gondolkodást látom. Lehet, hogy Heisenberg, Schrödinger, Poincaré, a génsebészet és a higgs bozon után már nincs is értelme ilyen módon elkülöníteni egymástól a filozófiai és az egyéb gondolkodást.

Mondjuk inkább bátran, egy a gondolkodás, és az bizony a lét része, mert ma már egyre megy, fizikai avagy filozófiai problémán gondolkodunk, az Seinsdenken.

De mire jó a gondolkodás? A bármilyen gondolkodás? Hogy tisztelettel kölcsönkérjem Tatár György terminusát, remélhetőleg a funkcionális ostobaság legyőzésére.  Úgy gondolom, mégiscsak az iskolák lennének arra hivatottak, hogy ezt a fajta teljes, értelmező, a lét horizontját  értelmezési tartományként felhasználó gondolkodást példaként felmutassák a diákoknak.

Jövő hétfőn kezdődik az új tanév. Boldog gondolkodást kívánok mindannyiunknak.