Az ár

Hipermarketben, 2011. 12. 24. délelőtt. Tömeg. Kerülgetjük egymást. Koccanás. Sorok. Én pót-bevásárolok, mások bevásárolnak. Vegyen ezt! Vegyen azt! Élő hal! Akció! Extra sor. A pult előtt megállok. A portéka rám néz, tekintete, mint a holtaké, szeme hervadt, odavan. Fiatal teste még csapdos, kapkod az élet után, nem enged a sorsának. Szökne, menekülne, de nincs a hova. Csak a honnan. Az igényes vásárló fitymálja, ő az akcióban is szebbet akar, s már löki is a véres nylonzacskóba haláltusáját vívó testet. A keservesen fuldokló magatehetetlen állat kínok közt arrébb csúszik, várja azt, aki elégedett lesz vele s egy unott mozdulattal leöli. A gyors hóhér lenne itt a megváltó, aki egy szakszerű vérözönnel véget vetne a bűntelenek szenvedésének. De erre nincs se lehetőség, se mód. A tisztelt fogyasztó frisset akar, a halnak az átvételkor élnie kell. Ha nem szenved, nem friss. Méltatlan az ünnepre! A tisztelt társaság profitot akar, a kiszolgálásnak pörögnie kell, ha az egy percre jutó eladások száma <= n, akkor oda a rentabilitás. Növelendő a hatékonyságot, előrecsomagolják a halált.

Jövőre valószínűleg változik a helyzet, kevesebb nylonzacskót fogunk használni tekintettel arra, hogy a hiper/szupermarketek jó részében – magasnak találván a zacskók után fizetendő termékdíjat – már nem adják azt ingyen. 2012 karácsonyán tehát jó esély lesz arra, hogy a takarékos háziasszonyok – és uraik – majd régi, hálós cekkerbe rakják az akcióban mért életet, ami így, a komfortosabb körülményeknek köszönhetően nem a pénztárnál, hanem csak villamoson múlik el. 2012 várható eredménye; nő a halak átlagéletkora!

Paradicsom leves

Angéla és Blanka – éppen hogy kamaszodó lányok – jöttek hozzánk vacsorára. Kíséretükben szüleik. Nagy gonddal kell ilyenkor összeállítani a menüt, mert egy tévedés végzetes lehet. Nem fogunk ifjú szívekben élni! Pedig az ember ifjú szívekben akar élni. Mosolyokat szeretne bekasszírozni. Bármennyire is reménytelen a vállalkozás. Az ifjú hölgyek szívéhez a paradicsomlevesen át vezet az út. A paradicsomleves a szívek kulcsa. Egyszer már próbálkoztam vele, de az eredmény kétséges volt. Blanka szótlanul kanalazta és a kérdésre, hogy ízlik-e nem válaszolt. A csend okát akkor abban véltem felfedezni, hogy nem ízlik, és ha ennek ellenére azt mondja, hogy jó, kaphat még egy adagot és ezt nem kockáztathatta, ha viszont bevallja, hogy nem ízlik, édesapja egész hétvégén szekírozza. És ezt se kockáztathatta. Akkor a feltételezés tanulsággá érett; a következő alkalommal másként futunk neki, több cukor kell a levesbe. Most volt a következő alkalom, nem savanykásan, hanem édeskésen, szépen formázott csipetkékkel forrón vittem a levest, hogy majd az ifjú szívekbe bebocsáttatást kapjak. Hogy aztán az ifjú szívekben éljek, de ezt már tudjuk. A lányok édesanyja meglátván a paradicsomlevest azonnal harsány-vidáman közölte; hogy milyen jó, paradicsomleves, a lányok savanykásan szeretik. Az édeset meg se eszik. Az emlékekre alapozó közlést nyilván nekem megnyugtatásnak, a lányoknak utasításnak szánta. Kanalazni! Finom! Nincs nyafogás. A lányok bólogattak, kanalaztak és bár kellemesen édeskés volt az a nyomorult leves, de most se kértek másodszorra. Az egész család kötelező paleodiétán. A cukor tilos! Elkéstem.