Váratlan színházi programként Takáts Alice a Shure Stúdióban „esett be” az év első hetére. A Budapesti Kamaraszínház közönségszervezése volt oly jó, s az új év alkalmából tiszteletjegyet ajánlott az első néhány e-mailben jelentkezőnek. Szomory Dezső tragikomédiájáról semmit nem tudtam, de néhány órával később már ott ültem a nézőtéren, az előadás végére pedig megszerettem a darabot.

A stúdiószínház szűkös terén fehér fémkeretekből konstruált háttér csak jelzés értékű, polgári környezetet idéz. Takarékos megoldás, jó ötlet.

A vacsorajelenetben feltálalt gesztenyetorta merénylet a nézők ellen, azonnal sütemény (v)ehetnékem támadt. Gondolom, a jelenet fellendíti a büfé forgalmát a szünetben.

Na de.

Az első jelenetek amolyan kedélyes, hétköznapiságukban megnyugtató légkört teremtenek. Gyanúnk elalszik, ám lassan lepattog a festék a kifényezett életről, a végére kiderül, rozsda marta, talán meg is ette.

A rendelőben várakozó páciens, Horeb Homér egyetemi tanár (Mihályi Győző) ártalmatlan figura, rajong Takáts Alice-ért, más mint a többi nő, hangoztatja. Alice apjáról gyorsan kiderül, csak egy szélhámos. Andai Györgyi Markovits édesanyját játssza, ahogy kell. Az epizódszereplők a helyükön vannak, Nagy Adrienne tenyeres-talpas gazdaasszonya tökéletes közönségességében. Németh Kristóf Alice szenvedélyes szeretőjét alakítja, de valami nem stimmel. A nővel. A múlt? Az orvosprofesszort alakító Dunai Tamás rezignált, tekintélyes családfő, de van hír, amitől elérzékenyül. Dunai nem okoz csalódást, ezt tőle megszokhattuk. A Takáts Alice-t alakító Nagy Cili még nem átütően drámai, pedig Benedek Miklós, a darab rendezőjének nyilatkozata szerint, épp miatta esett a választása Szomory tragikomédiájára. Mintha egy gyerek játszana felnőtt szerepet, nem kiérlelt. Alice doktorkisasszony függetlenséget, szabadságot emleget, de sötét titoktól függ. Emberfeletti áldozatot hoznak érte. Felőrlődik benne. Lélekben nem lép tovább, csak testben, akárhogy is, állhatatosságból megbukik.

A titokzatos Markovits Attilát játszó Dolmány Attilát az előadás végén együttérzően, de nagyon megöleltem volna. Azaz hitelesen játszotta az emberfeletti áldozatot hozó barátot, szerelmest.

Illúziók, hiábavaló áldozat, szerelem. Senki nem azt kapja, amit érdemel, akire vágyik.

A hitek, remények összetörnek, de a legtöbben – reménnyel vagy remény nélkül, ki lélekben és testben, ki csak testben – továbblépünk.