Az első sikeres, reklám célra felhasznált (színes) kép állítólag Sir John Everett Millais Bubbles című festménye volt. A kép szerzői jogait a festő némi pénz ellenében adta át egy szappangyáros családba benősült fiatalembernek, nevezett Thomas Banatt-nek. A Pears Soap sikeres reklámkampánya miatt azonban Millais-t sokan és sokszor támadták, hiszen, ahogy ma mondanánk,  eladta magát a reklámiparnak. 

Úgy tűnik, ez a furcsa szembenállás, ez az intellektuális gyomorreflex, az azóta eltelt sok évtized ellenére sem akar szűnni. Pedig ma már egyértelműen látható, hogy  ezek a marketing célokra (is) felhasználható  műalkotások  nem hogy alacsonyabb művészi értékkel bírnának, mint  az esetleg amúgy l’art pour l’art született társaik, hanem sokszor éppen ellenkezőleg. De hiába, az ‘alkalmazott művészet’ fekete bárány maradt a művészetek arisztokratikus családjában – még mindig rockerek ők Versailles-ban.

Nincs mit tenni, mondhatnánk, de nincs igazunk. Lehet mit tenni. Például lehet kiállítást rendezni a budapesti Szépművészeti Múzeumban, és be lehet ott mutatni Helmut Newton fotóiból mintegy kétszázötvenet. Mert azok számára, akik elmennek megnézni ezt a kiállítást, egyértelműen kiderül, az nem úgy van, hogy valaki szuperintellektuális fotóművész VAGY olcsó kis reklámfotós.

Helmut Newton fotóiból a kiállítás szervezői/rendezői igen kiváló ízléssel válogattak. A kiállításra három album képeiből kerültek be fényképek. A Private Property című gyűjteményből negyvenöt fekete-fehér képet láthatunk most, többnyire portrékat és aktokat. Ezek a fotók Newton kiváló képszerkesztési és nagyszerű emberábrázolási képességéről teszek tanúbizonyságot. Érdekes, hogy ez  a kiváló fotós, aki divatfotóiról (is) híres, mennyire kis jelentőséget tulajdonított az emberi testet takaró ruháknak, és milyen  jó érzékkel látta meg az embert minden álarca mögött.  

A Helmut Newton’s Illustrated a fotós saját kiadású lapja volt. A kiállításra az innen nagyított, ugyancsak fekete-fehér képei kerültek még be, melyek szinte kizárólag aktok, méghozzá nem is akármilyenek. Newtont gyakran vádolják szexizmussal, de azt hiszem, itt nem erről van szó, hanem inkább arról, hogy ez a fotós a női testet fétistárgyként kezelte. Megvetendő? Nem. Provokatív? Kétségtelenül.  

A kiállítás harmadik részét a művész 1983 és 2003 között készült divatfotóiból válogatott fényképei alkotják. Newtonnal a legnagyobb divatházak dolgoztattak, nyilvánvalóan egymás kölcsönös megelégedésére. Szép képek, jó képek, hasznos képek – talán így lehetne összefoglalni a hátsó két teremben helyet kapott válogatást. Ami  számomra a legérdekesebb  ezeken a képeken az az, hogy úgy éreztem, Newton még ruhában is meztelennek látta a nőket. 

Persze nem mondanék igazat, ha azt írnám, nekem ezek a képek voltak a kedvenceim. Nem a ruha zavart, inkább a színek. Newtonnak olyan elvitathatatlan forma és arányérzéke volt, ami kevés fotósnak adatik meg, emiatt aztán művészete számomra a fekete-fehér képeken sokkal kellemesebben érhető tetten, mint a reklámfotókon. Félreértés ne essék, nem finnyás vagyok, nem a reklámfotókkal van bajom, egyszerűen odavagyok a fekete-fehérért. Ez van.

Szerintem Helmut Newton egy igazi, belevaló rocker volt, vagy motoros, ha az jobban tetszik, de olyan jól fotózott, hogy még az úri dámák is a lábai előtt hevertek. És ezt most értsük a szó legszorosabb értelmében. Vagy még annál is szorosabb értelemben.

A kiállítás majdnem kifogástalan szervezéséért köszönet a fotóművészet iránt oly régóta elkötelezett Szépművészeti Múzeumnak. Egyetlen apró, ám bosszantó problémával szembesültem csak: a képek alá kitett táblácskák nem minden esetben stimmelnek össze a képpel. Nem tudom, talán kellene egy gyors nyelvtanfolyam, vagy egy szakavatott kolléga, aki a megnyitó előtt egy nappal minden feliratot leellenőriz. Ettől persze a fotók még fotók maradnak, az ember pedig úgyis a szemének hisz.