Több hetes küzdelem után arra az elhatározásra jutottam, hogy nincs az a rajongás, nincs az az eltökélt tudni és ismerni vágyás, ami engem még egyszer ebben az életben levéltitok megsértésére ösztönözhet.

Persze van priuszom. Lassan húsz éve annak, hogy arra az arcátlanságra vetemedtem, féltékenységből, na, hát mi másból, hogy egy nem nekem íródott levelezésbe beleolvastam. Bár bevallottam a levél címzettjének, a mai napig mélységesen szégyellem magam, hogy ilyen alávaló dologra voltam képes. Nincs mentségem.

Hogy ehhez képest mitől gondolja bárki jó ötletnek híres emberek levelezését kiadni, rejtély. Hogy én mitől gondoltam jó ötletnek, hogy ezt elolvassam, egy másik. Az ok nyilván személyiségem sötét oldalában keresendő.

Már néhány éve pedig egyszer félretettem Pilinszky levelezését, most mégis megörültem, hogy kiadásra kerültek Hamvas Béla levelei. Lehet, hogy ez valami szörnyű addikció? Lehet, de azt kell mondjam, az elvonókúra ez esetben egy egész kötetnyi levelezés végigolvasása, mely aztán szép hosszú időre elveszi a kedvünket az ilyesmitől.

Ami engem illet, Hamvas levelezése megint elvette a kedvem attól, hogy nem nekem szánt leveleket olvasgassak. Örökre? Nem tudom. Csak remélem.

Ha már ilyen genetikai rendellenességgel bírunk, csillapítsuk étvágyunk inkább olyasmivel, mint Bächer Iván: Igazad van Loncikám című kötete, ami a szigorúan válogatott magánlevelek és az azokat értelmező, kiegészítő írások gyűjteménye, vagy, ami még ennél is érdekesebb és biztonságosabb, egy teljes egészében fiktív levelezéssel, mint amilyen mondjuk a Levendulás levelek. Így biztosan nem csalódunk, és még a reggeli lelkiismeret-vizsgálaton sem bukunk meg szégyenkezve.