Tavasz van, pillanatokon belül Krisztus feltámadását ünneplik  a világ keresztényei, a világ újjászületését pedig azok, akik ha Krisztusban nem is, a megújulásban azért hisznek, és persze van valami tavaszféle évszakuk, ami virágillattal és friss zöld levelekkel támasztja alá ezt a hitet. Nem akarok ünneprontó lenni, nem ezért jutott eszembe  a halál. Egyszerűen arra gondoltam, ilyen szép napsütésben talán nem esik olyan nehezünkre előre tervezni egy kicsit.

A modern nyugati kultúrába beleszületett és abban nevelkedett emberek túlnyomó többsége nem beszél eleget a halálról. Pontosítok. Nem beszél eleget a saját haláláról. És ez bizony nem praktikus. 

A 19. és a 20. század fordulójáig, sőt még a 20. század elején is, az európai és az amerikai emberek nagy természetességgel tekintettek mind az öregedés, mind a halál tényére. Elég megdöbbentő példa erre az úgynevezett post mortem fotográfia jelensége, amikor a fényképész már halála után örökítette meg az elhunyt családtagot, akinek az emlékét a család ezen a nagy becsben tartott képen őrizte tovább. Akkoriban nem idegenkedtek a haláltól, beengedték azt a házukba, az életükbe. A születéssel együtt az élet természetes állomásának tartották.

Ma az örök fiatalságot áhító,  azt gyakran megszállottan testmozgással, plasztikai beavatkozásokkal, táplálékkiegészítőkkel és ki tudja még mivel megőrizni igyekvő ember ezzel szemben nehezen barátkozik meg a ténnyel, hogy egy nap a világ nélkülözni lesz kénytelen kedves személyét. Sőt. Gondolni sem bír rá.  A halál évtizedek óta illegalitásba kényszerült.

Nem is régen azt olvastam, az öregség olyasmi, mint a zenében a decrescendo, az elhalkulás. Azt  ‘meg kell csinálni’, az nem jön magától. Ehhez a megcsináláshoz, a megbékéléshez, bizony hozzátartozik az is, hogy elgondolkodjunk, hogyan is szeretnénk meghalni, ha lehetőség adódik a választásra. Doktor Peter Saul szerint  ( bár ettől a magyar helyzet némiképp eltérhet), többségünket majd rákbetegség szövődményeként vagy elhúzódó fizikai leépülés után, de nagy valószínűséggel egy egészségügyi intézmény intenzív osztályán éri a halál az elkövetkező 20-40-60-80 évben.  Hideg csövek, pittyegő elektromos szerkezetek, és ha nagy szerencsénk van, esetleg egy bátor családtag társaságában.

Fogalmam sincs, készült-e felmérés arról, ma Magyarországon milyen százalékban halnak meg krónikus betegek egészségügyi, ápolási intézményben, és ezzel szemben hány haldoklónak adatik meg, hogy otthon, szerettei körében vegyen örök búcsút ettől a világtól. Szentségtörés, borzalom vagy emberhez méltó halál? 

Vajon csak a saját tapasztalatom az, hogy manapság már maga a haldokló is kéri, vigyék el otthonról, ne okozzon gondot, ne lássák a gyermekei, unokái meghalni? Hogy a 21. század embere nem mer szembenézni a halállal? (Na nem a nagymamáéval, hanem azzal, amire a haldokló nagymama üres tekintete emlékezteti, vagyis a sajátjával.)

A 21.század embere nem akar a halálra gondolni többé, és jobb híján úgy tesz, mintha az nem is létezne. Már nem beszélünk arról, mi a teendő, ha ilyen helyzetbe kerülünk, nem gondolkodunk arról,ki beszéljen majd helyettünk, ha mi már nem tudunk. A legtöbb család értetlenül és tanácstalanul áll egy ilyen helyzetben. Erre nincs terv. Erre sosem jut idő, még kilencven esztendő alatt sem.

Nem végrendeletről, a vagyon vagy a dédike ezüstjének igazságos felosztásáról beszélek. Azt nem értem, miért nem gondolunk előre az utolsó óráinkra. Miért nem gondoskodunk arról, hogy azokban az utolsó órákban se tárgyként vegyen minket leltárba a világ.

Ma, amikor Magyarországon még az otthon szülés is börtönnel büntetendő hippimániává lett, az otthoni halál szinte elképzelhetetlen kívánság. Pedig ennél emberibb búcsút aligha kívánhat az, aki erre a földre valaha megszületett .

Doktor Peter Saul,  egy ausztrál kórház intenzív osztályának a vezetője,  a TED-en elhangzott rövid kis beszédében erről az emberhez méltó halálról beszél. No meg arról, az életnek az utolsó másodpercig számítania kell. Érdemes hát megbecsülni.

(Dühöngjünk nyugodtan. ‘Az igazság végül felszabadít, csak előtte jól felhúzod rajta magad.’,  idézi a doktor Gloria Steinemet a beszéd elején. Sajnos, egyelőre csak angol nyelven hozzáférhető az ausztrál orvos, de bízzunk benne, hogy hamarosan lesz hozzá magyar felirat is.)