Olvasom, hogy a Huffington Post 2011 óta végzett felmérésében idén nem túl jól szerepelt Magyarország. Az úgynevezett Better Life Index sok dologból áll össze, és ennek csak egyik része az élettel való elégedettség (life satisfaction index), amely mutató tekintetében Magyarország idén az utolsó helyen végzett.  

Ezt az indexet egy Adrian G. White nevű szociálpszichológus alkotta meg, és kutatásai során úgy találta, hogy a mutató erősen korrelál az egészséggel, az anyagi jóléttel és az alapvető oktatáshoz való hozzáférés lehetőségével. A boldogság mérése természetesen nem tudomány, mégis támpont. Támpont a társadalomtudósoknak és … lehetne támpont másoknak is.  Ha szeretnék.

Nem vagyunk boldogok mi magyarok, és erre azért van okunk is. Nem vagyunk túl egészségesek, bár az utóbbi időben rendkívül sok barátom szokott le a dohányzásról, és nem nagyon működik az egészségügyi ellátó rendszerünk sem.  Utóbbinak több oka van, az egyik, hogy egy kicsikét kevés az orvos mostanában, ráadásul ők is kicsit nyűgösek, mert sokat dolgoznak, és késik a vízumuk.  

Nem vagyunk boldogok, mert kevés a pszichológus is, így a káros nikotinszármazékok helyett meggyengült idegrendszerünket saját magunk kúráljuk, mi mással, mint a C2H6O összetételű vegyület és víz, valamint gyümölcs, maláta, citrom ésatöbbi megadott arányú keverékével. Ideig-óráig sikeresen. (Fiatalok egyébként más vegyületekre is esküsznek, de azokat itt most meg sem említjük.)

Nevezett vegyületek hatása azonban ideiglenes, így előbb-utóbb visszatér a boldogtalanság, hiszen anyagi helyzetünk a rezsicsökkentés ellenére sem rózsás, továbbra sem tudunk megélni 47, de lassan már 147 ezer forintból sem, bár ezt mi magunk se nagyon értjük, hiszen mindenre kevesebbet kell költeni, csak minden drágább. Lehet, hogy ez is baj egyébként, hogy ezt sem értjük, mert ezek szerint rossz a szövegértésünk. 

Az egészségünk és az egészségügyi rendszerünk oda, anyagilag nem állunk valami jól, akkor talán az oktatás … Ja nem, ott sem túl jó a helyzet. Ezen azt értem, hogy az utóbbi időben az iskolákban tanulók és dolgozók helyzete is bizonytalanná vált. Az iskolák egy része ugyan állami fenntartóhoz került, ami egyébként lehetne jó is, de egyelőre nehezen áramlik az információ és a pedagógusok bérrendezése, a sajtóban olyan csinosan tálalt adatok ellenére, nem ad okot a felhőtlen örömre. És nem, nem azért, mert a tanárok az elmúlt években jogosulatlan és ellenőrizetlen extrajövedelemhez jutottak, ami majd most hiányzik, hanem mert a tanárok eddig is sokat dolgoztak, és eddig sem kerestek sokat, sőt, leggyakrabban eleget sem. Akinek nincs tanár az ismeretségi körében, annak egy egyszerű tesztet javaslok, nézze meg a tanárok autóit, vagy gondolkodjon el azon, szeretné-e, ha gyermeke a tanári hivatást választaná.

De nem csak a tanároknak okoz problémát a lét- és iskolabizonytalanság, a diákok és a diákok családjai sem állnak jól ezen a fronton. Az a helyzet, hogy ma már az iskolákban nem csak a tanárok elégedetlenek, hanem a gyerekek és  szülők is. Persze ezzel nem azt mondom, hogy nem látni a folyosókon vidám arcokat, és mosolygó fiatalokat, de sajnos ma már talán az óvodákban sem mindig mosolyognak a gyerekek, hogy a középiskolákról ne is beszéljünk, hiszen ők már adott esetben el is mesélik, ha nem ettek két napja, vagy meg is kérdezik, miért nem tudjuk lefénymásolni a feladatlapokat.

Akkor hát megvagyunk a leltárral, a számításba vett mutatók közül sajnos egyelőre nincs, ami jobb kedvre deríthetné boldogságra éhes honpolgárainkat.  Min csodálkozunk akkor? Ja, hogy nem csodálkozunk?  

Magyarország ma egy kicsit olyan, mint egy romkocsma. Kevés dolog működik benne, az is csak rosszul, de nem baj, nem dobjuk ki, semmit nem dobunk ki, mert tudjuk, hogy nincs pénzünk újat venni. Ha hiányzik az asztal negyedik lába, megtámasztjuk, mert a magyar az ilyen szuper inventív nemzet ugye,  na jó, legfeljebb odaírjuk, hogy rossz, mert az még olyan bájos is. (Persze kizárólag magyarul, mert ez egy szép nyelv.) Összehordjuk, amit találunk, kihúzunk fölé pár karácsonyi égősort, és csak akkor takarítunk ki, ha nagyon muszáj. Ez a romkocsma. Hangulatos, nem? De hát jó ez így nekünk, jönnek a külföldiek bámulni minket, fotóznak, mert ilyet még életükben nem láttak, és nem is fognak máshol, mi meg ülünk a kényelmetlen hokedlin,  isszuk a fröccsöt, és értetlenül bámulunk a mosolygó arcokba.  

Ilyen ez. Boldogtalan, elégedetlen, de fotogén ország lettünk.