Az ajtó lehet, amit magunkra csukunk, ha nem akarunk találkozni senkivel, de mi magunk is lehetünk egy ajtó, aki nem nyílunk meg – ezek Szabó Magda Az ajtó c művét felvezető szavai. Végig kell hallgatni minden embert, mert nem tudjuk, hogy mi fordul azon, amit ő el akar mondani – folytatja – félő, ha az ember nem hallgat meg mást, akkor az Isten sem hallgatja meg őt. És ez nem kockáztatható. (A szöveg a videó elején, a színházi előadás előtt.)

  

A mű két asszonyról, magáról az írónőről (továbbiakban Írónő) és Szeredás Emerencről, a cselédből lett cselédről (továbbiakban Cseléd) szól. A hatvanas években kezdődő kapcsolatuk sok veszekedést, keserűséggel járó kínlódós feszültséget és egymásba kapaszkodást, a kitáruló ajtók, a Másik felé nyitás örömteli pillanatait hozta, hogy végül minden remény és szándék ellenére az elkerülhetetlen(?) tragikus kudarcba torkolljon.  

A barbár

A történet hőse a Cseléd a magyar Alföld kemény, barbár asszonya, aki az emberi létezés szerény mintázattal támogatott, természetiként adott világából jött. Gyerekként úgy élt, mint kis állat. Hároméves, amikor félárva lesz, majd mostoha apja is meghal. Ütik, verik, dolgozik, mint egy barom, nyomorúságos szenvedés az élete. Menekülni próbál e kegyetlen, vad világból, ikerhúgait magával rángatva világgá indul, de a gyermeki terv nem jut messzire, még az út elején viharba keverednek, és amíg ő vízért megy, húgaiba villám csap. Anyja eszét veszti és kútba veti magát. Ő meredten nézi, ha mozdul tán segítséget hozhatott volna, de ő csak állt, zsibbadtan. Az árvát kiscselédnek adják, egyetlen lény szereti Viola, az üsző, egyetlen lényt szeret Violát, az üszőt, de őt eladják, s amikor sírva, zokogva megpróbálja visszamenteni az állatot, az kiugrik a vagonból s lábát töri. Büntetésből szeme láttára ölik le. Barbár világ. Dominanciában, a nyers erőben, alárendelődésben gondolkodik. A szeretet itt szenvedést hoz.  Szolgálj! Az alárendelődés a szolgálat adja a kapcsolatot, egyéb kötődésnek, szeretetnek itt nincs helye. És a Cseléd szolgál. És próbálkozik. Hátha mállik a törvény és emberré válhat. 1944. A sorsüldözött Grossmann család apró lányát egy marék ékszerrel magához veszi, falujába viszi, és ott azt mondja; övé a lány. A családja megesettségéért megveti, de a lopottnak hitt ékszerek ellenében a kislányt gondozzák, s megmenekül. A vészkorszakot követően a kislány visszakerül szüleihez és kivándorolnak. A Cseléd Budára kerül, házmester lesz. A szolgálati lakása ajtaját magára zárva, elvesztett szerettei, drága halottai emlékét őrizve embertelenül (emberek nélkül) macskáival él. A kevés színnel festett életében csak egyszer adódna ünnep, amikor húsz év múltával a Grossmann lányt várja, de az ígérete ellenére nem jön el. A Cseléd fájdalmas csalódottságát alig éli túl, kínjában tör-zúz, őrjöng. A szeretet itt szenvedést hoz. Az emancipáció lehetetlen, az ajtó hiába nyílt meg, hiába öltözött teste, lelke ünneplőbe, hiába hazudott boldogságot, marad, ami volt a vad pusztaság s él, ahogy eddig „kint” az emberek között robotoló pokróc, „bent” az ajtó mögött, a macskák nyújtotta menhelyen a szerető lény. Az ajtón kívüli világban elveszett. A barbár szerethetetlen. 

A civilizált

A történet passzív szereplője az Írónő – civilizált asszony. Kitekintéssel bír a világra, ismeri annak a szervezeti és működési szabályzatát, betartja azt, igazodik és igazít, uralkodik magán, s környezetén. Realitásérzéke segíti, hogy szinkronban az érdekekkel, azok mentén a kész cél és eszközrendszerben gondolkodjon. Tehetséges, szorgalmas, a világos teljesítményelvárásokat, a sikerkritériumokat teljesíti, jutalmul beköltözhet egy budai villába. Van szerető férje, aki íróként ugyan balsikerű, de mégiscsak professzor. De hiába minden a civilizációs teljesítmény, az nem védhet meg a Másik közeledésétől, nem védhet meg, hogy ne keressük a Másikhoz vezető utat. Mert a civilizált ember is ember. Kell a Másik. A civilizáltnak ugyan úgy, mint a barbárnak. A különbség csak annyi, hogy az ő a Másikhoz vezető útját a külső rend jelöli ki. Nem tehet akármit. Akármikor. Nem a Másik valós / vélt igényéhez kell alkalmazkodnia, hanem a rendhez, a parancshoz. A civilizált ember élete parancsokkal vezérelt szervezett élet.

Siker és bukás

A Cseléd étlen szomjan, a saját és a macskái piszkában, a magára zárt ajtó mögött haldoklik. inden gesztust elutasít, megválthatatlan. Amit érte tenni lehet, elfedni szégyenét, s a barbár törvényei mentén halálba segíteni. Egy ember lett kijelölve e feladatra, egy embertől várta végső óhajának teljesítését; az Írónőtől. Őt viszont a kötelessége szólítja, át kell vegyen egy szép díjat, ezt követően utaznia is kell, hálából képviselni a hálás hazáját. Az Írónő vívódik majd, megy a díjért, a Cselédet pedig jó emberek kivakarják a szennyből, amivel mindjárt a halálát okozó szényenébe is taszítják. Az Írónő nyilatkozik a tévének sikert, elismerést, hírnevet lejsztol a Cselédnek, mindent neki köszönhet – mondja – hálás neki, nagy ember, stb. Sablonok, amik a haldokló barbár Cselédnek lapos semmik, szögek a koporsójába.  

Öröm a zsákutcában

A Cseléd megszégyenül világ előtt, majd belehal a szeretetlenségbe / szerethetetlenségébe. Az Írónő megszégyenül egy haldokló előtt, majd gyón egyet Istenének, egyet könyvével a közönségének. Mindkét kísérletet siker koronázza. Isten – mint mondja – elfogadta gyónását, a világ fejet hajt nagysága előtt, a francia férfiak még sírtak is. A civilizált világ és teremtménye az Isten elégedett. A stabilitás megőriztetett, a személyközi kapcsolatokban ott az intézményi prioritás, a konformizmus kikényszerítve, a barbár nonkonformistát vélhetően a Tanács – ma Önkormányzat – tisztes temetésben részesítette. Minden jó, ha a vége jó. Csakhogy a civilizáltak egy fikarcnyit se változtak. Holnap ugyanezt, ugyanígy fogják tenni. A gyónás/megbocsátás nem változtatás, hanem hárítás, nem a baj orvosolódik általa, nem a holnapi bajt előzzük meg vele, hanem a bajt okozó lelkét nyugtatjuk vele. A civilizáltak kikényszerített konformizmus ma is, holnap is ugyanúgy szenvedést hozó kényszerpálya, mert az embert éppen lényegi vágyától, a szeretetre való esélytől fosztja meg. Használhatatlan ez, mint a Cseléd barbár nonkonformizmusa. Az egyik süketen elszemélytelenedik – a kor divatos kifejezésével élve elidegenedik – a másik a személybe zártan izolálódik. Terméketlen páros. Sajnálom-e, hogy így történt? Miért kéne? Történhetett volna másképpen is, de így történt. Most, így kellett történnie.