Elég sok vita volt és van arról, mi is a művészet, mi a célja, mi a feladata, mi a legfőbb ismérve, miről is ismerszik meg az úgynevezett Igazi Művészet. Erről nyilván lehet sok-sok száz oldalnyi művészetelméletet, művészetpszichológiát, művészetszociológiát stb. írni. Lehet, és kell is azon vitatkozni, miről ismerhető fel a jó, az igényes, a kiemelkedő. Igaz, hogy a vita és az elmélkedés gyakran úgy végződik, hogy be kell látnunk, nem mindenki számára lesznek azonosak és egyértelműek a válaszok.
Múltkor azt olvastam, valaki azon háborgott, Nádasdy Ádám új Dante fordítása nem terzina formában született, se rím, se a jól megszokott fordulatok. Nos, Nádasdy saját bevallása szerint is inkább tartalomcentrikus fordító, aki inkább érthetőségre és egyszerűségre törekszik semmit formahűségre. Azt hiszem, neki fontosabb, hogy egy mai középiskolás elolvassa mondjuk az Isteni Színjátékot vagy Shakesperae egy-egy drámáját, és tanuljon a mondanivalóból. Ami Dante idején a terzina volt, arra most jó a rím nélküli szöveg is, mert a mai fiatal olvasók számára kevéssé fontos a kötött versforma.
Én szeretem a kötött verseket olvasni, de azt látom, hogy a tizenévesek 80 százaléka hajítja a sarokba a nehezen olvasható műveket. Akkor miért ne lehetne számukra olvashatóbb, kedvelhetőbb verziót a kezükbe adni? (A Shakespeare fordítások például rengeteg magyarázatot – történelmit, művelődéstörténetit – adnak a szöveg mellé lábjegyzetben. Ez pedig mindenképpen hasznos egy mai tizenévesnek, akinek esetleg nem annyira tájékozott, mint egy idősebb olvasó.)
Én mindenképpen nagyra tartom azokat, akik tesznek érte, hogy a művészet minél szélesebb közönséghez utat találjon, és kifejezetten szeretem, ha valaki/valakik fiatalok számára is megnyitják a művészet kapuit. Nádasdy Ádámon kívül sok ilyen ember van, és én nagyra becsülöm a munkájukat. Utah államban például él öt fickó, akik The Piano Guys néven híresültek el. Eredetileg egyikük zongora üzletében találkoztak, és addig-addig beszélgettek, míg végül zseniális zenei videókat hoztak össze: komolyzenét poposan, popzenét komolyan. Most komolyan, nem mindegy?!
Ezek a fickók megmutatták, hogy mindegy, mert a lényeg az, hogy a zene (a művészet) öröm legyen, élmény legyen, és legyen helye a mindennapokban. Mindannyiunk mindennapjaiban. Végül is valami ilyesmire lett ez kitalálva. Gondolom én.
Komolyzene másképpen:
Popzene másképpen:
Trackback link
http://vilagma.hu/e-vilag/most-komolyan/trackback/
12 komment
Kálmán says:
nov 26, 2012
Szophoklész – Oedipus király a Mónika show-ban:
– Móóónika! A saját anyjával, Móóónika!
—
AC/DC
http://www.youtube.com/watch?v=wt4cAW9z4Qc
vera says:
nov 26, 2012
Hát igen. 😀
Köszönöm szépen a hegedűsöket!! Nem ismertem.
Zselicky Zoltán says:
nov 26, 2012
Furcsa kérdések. Ha a ma fiatalok körében igazán népszerű dalszövegeket nézem, úgy fest, mintha nem is idegenkednének a kötött formáktól.
vera says:
nov 26, 2012
Hmmm… lehet. Akkor lehet, hogy a kötött forma és a régies nyelvezet együtt nem szimpatikus? Ezt majd biztosan megkutatja egyszer egy irodalomtudós.
flora says:
nov 26, 2012
Tavaly láttam itt (Valenciennes-ben) egy zseniális II. Richard előadást Frédéric Boyer új fordításában, mely megőrizte – vagy talán még közelebb hozta – Shakespeare nyelvét a mai nézőhöz és rendkívül modernné tette a király tépelődéseit… Nem kellett külön agytorna a mai nézőnek, hogy az archaizáló fordításból kibogozza a szöveg értelmét, anélkül, hogy az költői gazdagságából veszített volna!
Vera says:
nov 27, 2012
Tényleg dilemma. Én magam is sokáig azt gondoltam, hogy nem kell megkönnyíteni az olvasó dolgát, dolgozzon csak meg a szövegért, de mára megváltozott az elképzelésem. Nekem Babits Dante-fordítása az élmény, de jó az úgy is, ha egy új fordításban olvassa valaki. Ha így többen olvassák, több ember tudja majd, miről írt Dante.
Shakespeare darabjaiban pedig annyi a játék, az örök érvényű tanulság, hogy persze, hogy időről időre újra kell fogalmazni.
Bognár László says:
nov 26, 2012
Vannak dolgok, melyek olyan nyelven szólnak – mint a barlangrajzok teszem azt – amilyen nyelven évezredekig érteni fog minden ember.
Ám pl. a Halotti beszéd olyan nyelven íródott, amely folyamatosan és gyorsan változott, ezért egyes fordulatait már le kell fordítani “újmagyarra”. (Látjátok feleim szümtükkel mik vogymuk, isa por és homu vogymuk…).
Ám a fordítással óvatosan kell bánni, mert nekem pl. aligha lehetne megindokolni, hogy az időmértékes vers prózában is oké.
Különös élményt nyújt, ha valaki képes a zenei többnyelvűségre. E tárgyban nekem a Jethro Tull a mérce:
http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=iHoeXnIgZVg#!
vera says:
nov 26, 2012
Pedig akad olyan, hogy (ha nem is prózában, de) kevésbé kötött versformában is oké. És azért azt se felejtsük el, hogy a jó William bizony nem mai angolul írt. 😉
Jethro Tull az jó. Nekem nem a kedvencem, de jó.
Luczifer says:
nov 26, 2012
Újra kell írni, ha meg akarjuk őrizni a régi értékeket, újra kell írni. Ha az eredeti szerzőnek szerencséje van értő kezekbe kerül és marad. Különben legfeljebb a kultúra valamelyik “ünnepén” untatja a nagyérdeműt.
vera says:
nov 26, 2012
Minden fordítás kicsit újraírás, gondolom én.
aliz says:
nov 28, 2012
nem mind/egy!(szerintem)
Vera says:
dec 2, 2012
Nem mindenkinek mindegy. Így megy ez.