Három a politikus, mint a cím is utal rá, vagy ostoba, vagy gonosz, s ha se egyik, se másik, akkor tébolyult. Ha mind a három egyszerre ott van a színen, a tébolyult ragadja magához az irányítást, mert neki nincs semmi érzéke a realitáshoz, ugyanakkor a három körül egyedül ő az, aki hisz abban, amiben senki sem hinne, ha ő nem lenne képes elhitetni, persze csak azzal, aki ostoba, vagy gonosz.
A tébolyult álvalóságát az ostoba elhiszi, s utána engedelmesen megtesz mindent, amit mondanak neki, sokszor még többet is, a tébolyult akarata szerint, hipnotizálva, mint voltak hipnotizálva egyszer a hamelni patkányfogó áldozatai. A hármas legrémesebb darabja a gonosz, aki nem hisz semmiben, a hátuk mögött egyaránt kiröhögi a tébolyultat és az ostobát, de a szemükbe mosolyog, hízeleg, aljas módon kihasználja őket, visszaélve azzal a genetikai ténnyel, hogy egyedül neki adott Isten észt, szemben a másik kettővel, aki közül egy az egyik a saját maga által épített elvarázsolt kastélyban bolyong, meg a másikkal, aki olyan buta, hogy azt sem tudja, hogy éppen kijön vagy bejön, a lényeg az, hogy mindig mozog, mert dolgozik, szolgál.
A legszomorúbb azonban az, hogy ez a fényes hármas csak akkor válik levakarhatatlanná, ha a közeg is éppen olyan mint ők.. Az ostobáknak tetszik, az ostoba, mert hasonlít hozzájuk, az őrültek, lelki nyomorultak szemében a tébolyult az Isten, s az aljasok, sunyik, ha félik is, de tisztelik a gonoszt.
Empedoklésszal szólva mindhárman a Viszály gyermekei ők, s mindaddig ők uralkodnak, amíg felül nem kerekedik a Szeretet.
Trackback link
http://vilagma.hu/hatalom/az-ostoba-a-gonosz-es-a-tebolyult/trackback/
11 komment
Kálmán says:
ápr 20, 2012
“a Viszály gyermekei ők, s mindaddig ők uralkodnak, amíg felül nem kerekedik a Szeretet”
De a Szeretet – mint a Kondratyjev ciklusokban a fellendülés – mindig visszatér, ezért a láncfűrészes pszichopaták kaszaboló ámokfutása nem nyugdíjas otthonban, keresztrejtvényt fejtve szokott véget érni.
L. még:
“Kidobóemberből nem lesz sikeres vendéglátó”
http://www.vg.hu/velemeny/publicisztika/oszko-a-kormanyrol-a-kidoboemberbol-nem-lesz-sikeres-vendeglato-365839
“Az már csak idő kérdése, hogy vakhitű csodálói mikor térnek magukhoz végre, és fordulnak – mert így lesz! – ellene.”
http://www.168ora.hu/velemeny/orban-bukni-fog-88724.html
Luczifer says:
ápr 20, 2012
Néha úgy gondoltam, hogy a szeretet – magyarul a kötődés – nem az istenek ajándéka, hanem csoporttermék. A gonoszság – az öncélú agresszió élvezete – pedig nem a pokol ötlete, hanem a kötődés hiánya okozta frusztráció következménye. Néha pedig azt képzeltem, hogy ezek jelenléte a karaktertől függnek. Ebbe még Teréz anya is örömmel rúgott volna! – mondtam vígan. Nem kérdés, hogy mindkét irányban van igazság, ahogy az sem, hogy, ha van szeretet / kötődés a tébolyultak, a gonoszok és az ostobák korlátok közé, vagy a peremre terelődnek és rendesen el vannak szeparálva. Ha nincs; övék a pálya! És bővítetten újratermelik önmagukat. És lehet, hogy ők nyírják ki a társadalmat és nem a szeretet ciklus őket. Lehet. Résen kell lenni!
Kósza says:
ápr 20, 2012
“Empedoklésszal szólva mindhárman a Viszály gyermekei ők, s mindaddig ők uralkodnak, amíg felül nem kerekedik a Szeretet.”
Nos, ha a szeretet a megoldás kulcsa, ezt a fogalmat kellene egy kicsit körbejárnunk. Nem tudom másoknál ez hogy van, de én úgy egy féltucat embert szeretek. A többiek közömbösek számomra.
Ti hogy vagytok ezzel?
Luczifer says:
ápr 20, 2012
Ahogy te érted a szeretetet úgy én a kutyámat szeretem!
De, ha a szeretetet egy kicsit a kötődés irányába töltöd meg tartalommal, akkor azt hiszem a tétel igaz. A teljesítménytől, a közhangulatig sok minden függ a társadalom belső szövetétől, aminek az alapja a kötődések, ha tetszik a szeretetek rendszere. A nyugat-európai társadalmakban több a kötődés, jobb kohézióval rendelkeznek, mint például mi. Jobb is a teljesítményük, a hangulatukról meg ne is szóljunk. Sok egyéb mellett ezért is lenne fontos az internet, amit az én kedves miniszterem most éppen megadóztatni szándékozik. Kötődéseket kéne generálni. Nem mindegy, hogy milyet persze, de kötődések kellenének.
Kósza says:
ápr 20, 2012
Nálam ez másképp van, macskáink vannak.
Jó, akkor nevén nevezve a dolgot, beszéljünk a kötödésről. Pontosabban én csak a saját nevemben szólok. Én mostanában csak az előző hozzászólásomban említett szeretet körhöz kötődöm. Persze nem volt ez így mindig. Volt, hogy kötődtem baráthoz, társasághoz, főnökömhöz, sőt még politikushoz is. Elmúlt.
Hozzászólásod alapján feltételezem, hogy a többségnek van kihez/mihez kötődnie.
Érdekes kérdés számomra a kötődés generálása. El nem tudom képzelni, hogyan működik.
Luczifer says:
ápr 20, 2012
Nézd, az ember nem tehet mást, mint hogy a saját nevében és a saját kockázatára szólal meg. A találat nem garantált!
A félreértés inkább! Így az én kommentem is csak az enyém. Lehet, hogy Empedoklész Csepelivel együtt csóválja a fejét.
A kötődések generálására példák: Magyarországon a mobiltelefonok száma pillanatok alatt elérte a világszínvonalat. A technika felajánlotta a kapcsolat lehetőségeit, az emberek ráharaptak és szerintem e mellett kialakultak új és erősebb kötődések. És jobb életminőség! És ez nem csak az anyagiak következménye. Más. Fiatalok mentek Berlinbe üzletet nyitni. Az egyik alapfeltétel volt, hogy legyen az eladótérben / mellett közösségi tér, ha ilyen nincs halott vagy. Ha nem adsz közösségi teret behozhatatlan versenyhátrányt jelent. Kapcsolatot, kötődést akarnak az emberek. Jobb városokban gyártják a közösségi tereket, hogy a kapcsolatok beinduljanak, normális egészséges kötődés jöjjön létre. Ezt csinálja a politika is – megint csak normális helyeken – gondoljunk az Utøya szigeten rendezett bulira amin Breivik öldösött. De számtalan tévé műsor is generálja a kötődéseket. Sajnos az MTV ezen a téren szerény teljesítménnyel állt elő. Nálunk a magány a divat. Ha valaki leírja a szót szeretet, hát magyarázkodhat egy darabig. Nem erre a magyarázatra gondolok, hanem a kritikára, hogy széplelkű meg stb. bla, bla, bla,
Kósza says:
ápr 20, 2012
Köszönöm. Lehet, hogy értelek.
Nekem még megvolt a grund, ahol galerizni lehetett, manapság ehhez plázákat kell építeni.
Bár ha visszagondolok, a galeriban sokaktól féltem, néhányan tőlem féltek, de szeretni keveseket szerettem. Viszont mindannyian elmentünk bármelyikünkért verekedni.
Akimoto says:
ápr 20, 2012
A világ lenyomata a szakirodalomban meg a szépirodalomban szinte ugyanaz. A poszt írója példabeszédet írt a pszichiátriai esetekről, ők ma a politikai vezetőink, és ha nagyon akarnánk, a közelmúltból, a távolabbi múltból, és akár az ókorból is hozhatnánk párhuzamba állítható történelmi alakokat és mesefigurákat. Így él az emberiség évezredek óta. Hol létrehoz mindezek ellenére valami előremutatót, hol kénytelen megadni magát a hatalmi mámorban uralkodóknak. De még ebből a helyzetből is kinőhet valami (valaki), bízzunk benne! Szeretni? Azt is lehet.
diesiras says:
ápr 20, 2012
Ez csak egy képlet! A jelképes beszéd forrása pedig legtöbbször a tehetetlenség és az elkeseredés. No meg az óvatosság vagy a gyávaság, amit általában a bölcsesség szóval jelölnek. A politikai garnitúrák mindazonáltal igencsak különbözőek. Egy hitleri és egy churchilli garnitúrában nagyon mások voltak az ostobák, a gonoszok és az őrültek. Egyáltalán nem lényegtelen! Azonkívül más és más az ostobasábok, gonoszságok és őrületek dinamizmusa. Akadnak egészen elviselhető politikai elegyülések és vegyülések. Ennyi bölcsesség után talán megengedhetek még egyet magamnak. Ahogy a politikának, úgy a tudományos és a művészeti életnek, az irodalomnak, a zenének, söt a blogírásnak is megvannak a maga ostobái, gonoszai és őrültjei. Lehet róluk is jókat vitázni, habár az egésznek az égadta világon semmi értelme.
Csepeli György says:
ápr 21, 2012
Én első sorban az interakcióra gondoltam, nem pusztán az előadásra, hanem a nézőkre is, akiknek tetszik, amit a gonosz, az ostoba és a tébolyult művelnek, mert a nézők magukat látják viszont bennük.
diesiras says:
ápr 21, 2012
Az érdekes, hogy egyes garnitúrákban (történelmi helyzetenkint, pártonkint vagy isten tudja milyen tényezőktől függően) a politikai hármas karakter elhomályosul, sőt eltűnik, más garnitúrákban viszont élesen előjön. Szívesen konkretizálnám, de talán szükségtelen, hiszen mindenki ismeri az arcnélküliség vagy az álarcosság, illetve ennek az ellenkezője: a nagyon is karakteres, rájátszásos politikai színjátékok legfeltűnőbb eseteit és jeleneteit.
Az a kérdés is elgondolkodtat: vajon – a blogíró kifejezését használva – az erőteljes interakciók a politikai színpad és közönsége között mennyire tömegbázis-teremtőek? Vajon Gvadányi Peleskei nótáriusának “hótnaiv” korszakába (18. század) ártatlanodott – butult – vissza a tapasztalatlan közönség, amikor a nézők felszaladnak a színpadra, hogy megmentsék Desdemónát Otelló gyilkos késétől?
Egyáltalában ilyesmi történik? Nagyon valószínű, hogy nem. Lehet, hogy nem “visszabutulásról”, nem újra-ártatlanodásról van szó, inkább arról, hogy elege lett a közönségnek politikai anonimitásból, a gaztettekből, az ámításból, a becsapásból, amit az arcnélküliség leple alatt elkövettek, vagy ha nem követtek is el, de elkövethettek. Betelt az arcnélküliség pohara, kicsordult a leszűrhetetlen kotyvalék, amin át lehetetlen volt megpillantani a pohár fenekét. Jöjjenek inkább az ostobák, a gonoszok és a tébolyultak, mert ők állnak közelebb a lelkünkhöz. Ők a mi fiaink, a mi kutyánk kölykei (stb., tetszés szerint behelyettesíthetők a családi összetartozás közönség-fokozataival).
De meddig uralhatják a terepet – már bocsánat a kifejezésért – a bohózat “szaros pistái”, mert jókat röhög, ámul-bámul, csodálkozik, szurkol és izgul rajtuk és nekik a közönség. Mikor tisztul ki a közönség könnyes szeme, amin keresztül nézve borul homályba a mai kegyetlen világ?