A képen Weimar Marktplatz Hotel Elephant. Hitler kedvenc szállodája. Sokszor járt itt, szerette az épület nehezen nyíló kapuját. Az NDK idejében a kapu nehezen nyílt. Most nem tudom.   

És akkor a poszt:

Hiába láttam, hogy egy populista elit a fajok, a nemzetek hordozta világképek konfliktusában láttatja az életet, hogy a társadalmi bázisuk egyenlő a totalitárius állammal, az alárendelődési vággyal, hogy a szövetségesük a korrupt, pórázra vett nemzeti tőke, a betagozódásért sietve sorba álló lúzer egyén, hogy a gazdasági autonómiáknak, az öngondoskodó polgárnak nincs szerep a forgatókönyvben, csak mosolyogtam. Élvezik a függetlenség, a diadalmas újjászületés álmát és a bomlás mámorító valóságát, a frissesség a militarizmus, a futball akadémiák hordozta hoffmannizmusban. Perverz katyvasz. Egy utolsó tánc nekik is jár! Viseletes betagozódásos, kényszer-korporációs, alkotásellenes, lefojtásos ajánlatuk az örök és mindenütt meglelhető tehetetleneknek szól, vicces epizód, de ez nem az én weimari fapadosom. Kövess és boldog leszek! Ki nyeli be? Bosszantott, amikor erre az egészre ráhazudták, hogy; magyar. És bosszantott, amikor visszhangozták, hogy ez a magyar. Ugyan mitől? A világ összes fantáziátlan elitje karrieristája ezt csinálja! Rángattam vállamat – lehet alternatíva, Európa nem kíváncsi erre, nincs képviseleti monopólium, megszerveződhet az, ami ezt az egész poros cirkuszt a perifériára utalja. Az értékek, a vágyak, a minták, az anyagi erőforrások rendelkezésre állnak, csak kell hozzá két férfi, politikai akarat … De nincs. Akik vannak, azok nemhogy a konkurens szerkezetet képtelenek kitalálni, de még a saját szerepüket se. Tőlük várjuk a modellalkotást, közben a maguk pályát se képesek összeeszkábálni, nekik kéne … de látja ezt mindenki.

A kígyótojás előttünk a vékony hártya alatt látjuk a jövőt. Várjuk, hogy kikeljen. Éhes lesz.