Van egy ország, ahol jártam; Politika-ország. Nem kellett nagyot utaznom, csak jó helyre, jó időben mennem; az Átrium Színházba, amikor Antony Jay és Jonathan Lynn Igenis miniszterelnök úr! c. válságkomédiáját játsszák.
Helyszíni tudósítás
Politika-országban válság van. Se pénzük, se ötletük, nyakig ülnek abban, amibe csak éppen, hogy belelépni szerencse. Az idő fogy, az igazság órája közeleg. Politika-ország lakóinak főtevékenysége a tanácstalan csodavárás. De ahol a szükség ott a segítség! Jön a csoda, egy közép-ázsiai olaj­nagyhatalom óriási befektetéssel segítene, ha … ha a külügyminiszter kap egy ártatlan hajadont, egy a gyermeki korból éppen csak kilépő szüzet. Ha kap, van üzlet, ha nem; nincs. És jönnek a gondok! Közjóért egy szűz? Őszintébben; a tehetségtelenség palástolásáért egy ártatlan élet?
A csodavárók, akiknek meg kéne küzdeni a válsággal:
James Hacker, a miniszterelnök – Hevér Gábor – maga az üres hiúság. Mindent akar, dicsőséget, hatalmat, tiszteletet, örökkévalót, lazán célba dobni, de legfőképpen nem megbukni.
Sir Humphrey Appleby, kabinetfőnök – Alföldi Róbert – az önérdek-vezérelt ész, kijátszani mindent és mindenkit; stabilizálni, manipulálni, királyt csinálni, követési készséget előállítani, programszerűen naggyá hazudni minden kisszerű önzést és fennmaradni. A főrend cseppben a tenger az örök, a mindenkori politikai osztály tartópillére.
Bernard Woolley, személyi titkár – Ficza István – a túlképzett szolga, a jobbkéz, a balkéz, a lelkes csavar a számító gépezetben. Lát, de nem a szemének hisz, hanem a parancsnak. Élni akar. Addig van, amíg használják. És ő azt akarja, hogy használják, hogy lehessen.
Claire Sutton, politikai tanácsadó – Parti Nóra – nincsenek illúziói, biztosra megy, jól megválasztott partnerekkel, remek ritmusérzékkel kifekszi a karrierjét. Ha kell kockáztató éceszgéber, ha kell az ösztönök, a vágyak garantált minőségű kielégítője.
Kumranisztán nagykövete – Némedi Árpád – egy virulens, a vergődőket lenéző, pénzben és olajban úszó, a lehetőségeket jognak néző cinikus hatalom zsaroló szolgája.
Ők Politika-ország jelentős karakterei. Ők döntenek; legyen, vagy ne legyen szűzáldozat? Először a megdöbbenés, majd a napirendre térés, a megoldáskeresés, és már nem az nyűg, hogy egy erkölcstelen, elfogadhatatlan aljas ajánlat árán mentik a bőrüket, hanem az, hogy mi van akkor, ha ez kiderül. Akkor mi van?  A megvetés
A politikai osztály tehetetlen, tépelődik, kínlódik. Nem a lelkiismeretük gyötri őket, hanem a szégyen elöli menekvés nehéz feladata. A rutinok elégtelenek. Félő, a politikai osztályon kívüliek – az alsóbb néprétegek = néző – kisszerűek, nem látják be a szűzáldozat nagyszerűségét, az eseményt lebonyolító vezetőit nem egy a közösséget mentő szertartás papjaiként, hanem erkölcstelen tetűként azonosítja és elzavarja. A politikus háta borzong! A helyzet államférfiért kiállt, aki menti az irhákat. Ők annak érkeztéig csak vergődnek. Történelmi csapda! De nem megint jön a segítség egy újabb linkeskedés. Micsoda vidék!
Jönnek az áthallások, a kikacsintások. A néző otthon érzi magát, sehol egy eszmény, sehol a morál, csak látszat, csak hazudozás, bravúrvetítés, érdekek, haszonlesés és túlélés. Ezekre van bízva a válság kezelése. Az élet! Micsoda vidék! – a színpadra vetülő tekintetekben megvetés.
A néző mindennek ellenére elégedett; a politikus fél, tőle, az ő erkölcsi ítéletétől fél. Hiába a kiszolgáltatottság mindennapi érzete; a nézőtéren derültség. „Humor az, amikor az ember mégis nevet.” Micsoda ócska egy vidék! – a néző derül. Hiába a hatalom, hiába a gazdagság, hiába a minden eladó; nem elég. A néző érzi félnek tőle, mert ő a jobb! Az értékesebb! Impozáns a győzelem. A tisztelt néző a talmi dicsőség mulandóságának a tanúja elégtételt érez, s az előadás végén kárörömmel vegyes derűs magabiztossággal tapsol. 

P.S. Az utcán
Messziről egy dal – Istenem, istenem! Micsoda vidék! – a korábbi derültség mállik – micsoda egy ócska vidék! – az előadás nyomai már a múlté – nézd a cipőm milyen ócska már – meredten nézek magam elé. Istenem, istenem! Micsoda vidék! Micsoda egy ócska vidék, nézd a cipőm milyen ócska már. Az élet elfogyott, létünk nem nyert jelentést. Megvetettük a történelem nekünk kiutalt sarlatánjait s most meg, mint Vladimir és Estragon, a két csavargó a pusztában … Merengek, mint Vladimir – Sok ez egy embernek. …  Másrészt mi haszna – kérdem én – most elcsüggedni? Régebben kellett volna erre gondolni, egy örökkévalósággal ezelőtt … Akkor még voltunk valakik …