Mi egy bíró kötelessége? Mi szerint járjon el? Az igazság vagy a törvény vezérelje munkája során?

Van-e joga egy bírónak arra, hogy felülbírálja a törvény paragrafusait? Van-e joga a törvényhozók döntéseit önmaga lelkiismeretétől vezérelve figyelmen kívül hagyni? 

Mi az igazság? Lehet-e az igazság szubjektív? 

És végül, legfontosabban is, felelős-e egy bíró azért, ha rossz, igazságtalan törvények alapján dönt? 

Felelős-e, felelősségre vonható-e, felelősségre KELL-e vonni azt a bírót, aki a törvénnyel összhangban dönt ugyan, de az igazság ellenében? És mégis ki ítéljen egy bíró felett?

Hol az egyén felelőssége? Hol egy vezető pozícióban lévő ember, egy példakép felelőssége?

Sok a kérdés.

Ezeket a kérdéseket egy 1961-ben készült amerikai film teszi fel, Az Ítélet Nürnbergben. A film a Harmadik Birodalom nürnbergi bíráinak felelősségét boncolgatja, és bár egy ilyen (pontosabban hasonló) perre valóban sor került, a film teljes egészében fikció. Egy elgondolkodtató, sajnos ma különösen is elgondolkodtató, fikció.

Stanley Kramer filmje nagyon hosszú és nagyon amerikai.  Nagyon keresi a válaszokat, és bár beismeri, hogy  hiába,  a maga idealizált nézőpontjából mégis egyértelműen megválaszolja őket. Sajnos egyszerre megnyugtatóan és elkeserítően, a szereplők – az önmaguk szemében ártatlan áldozatok – számára teljességgel értelmezhetetlen és érthetetlen módon. 

A per főbírája, Dan Haywood (Spencer Tracy) szájából a fővádlott cellájában  elhangzó mondat szándékoltan a film erkölcsi tanulságát hivatott közvetíteni a néző számára:

“Onnantól fogva lett bűnös, amikor először úgy ítélt el valakit, hogy tudta róla, ártatlan.”

Ez egy 1961-es amerikai bíró válasza a tisztességről a Harmadik Birodalom egyik bírájának. A bíró nem érti a választ. A politikai hatalom birtokosai sem értik. (Az ítélethozatalkor éppen megy a Nyugat-Berlin elszigetelésével járó cirkusz, meg is kapja az óceánon túlról Nürnbergbe rendelt vidéki, nyugdíjas amerikai bíró az egyik vádlottól: ‘Kell majd még Amerikának a németek segítsége.’ Kellett is persze.) Haywood azonban, a magányos harcos, a Jó dicső lovagja, rendíthetetlen marad még akkor is, amikor a tudomására hozzák, ezek az elítéltek tíz év múlva szabadlábon lesznek. (Mint ahogyan az elítélt bírákat néhány éves börtönbüntetés után valóban szabadon is bocsátották.) És akkor is rendíthetetlen marad, amikor ezzel az ítélettel a Csodálatos Nőt is elveszíti. (Marlene Dietrich a szerep miatt Oscar jelölést ugyan kapott, német filmszerepet viszont állítólag évekig nem.)

Elgondolkodtató film. Fekete-fehér. 

A felvetett kérdések nagyon nehezen megválaszolhatóak fekete-fehérben, de lehet, hogy csak így érdemes őket megválaszolni. Van olyan, hogy nem állapítható meg a felelősség mértéke, és történelmi távlatokból nézve, történelmi léptékkel mérve, valaki vagy bűnös, vagy ártatlan. Az emberiség történetében van, volt, és sajnos lesz még olyan, hogy nincs középút. Persze ez csak a lelkiismeret felől nézve van így, egy jogász erről minden bizonnyal mást mondana. 

Kiegészítésként még csak annyit, 1961-ben a német bírák kirendelt védőjét  játszó fiatal Maximilian Schell kapott Oscar-díjat a filmben nyújtott alakításáért, nem az igazságot képviselő Spencer Tracy.