Boldog ember, aki nem azzal törődik, honnan jött, hanem azzal, hova megy. John Dillinger egészen biztosan ilyen ember volt, bár foglalkozása (bankrabló, gyilkos, elítélt, mikor melyik) miatt más mentalitást nehéz is volna elképzelni. Az Egyesült Államokban a  harmincas évek elején nagy népszerűségnek örvendő első számú közellenség minden bizonnyal a jövőbe vetett töretlen hittel kelt reggelente. Mindaddig, míg volt egy újabb reggel.

Dillinger azon kevés bűnözők közé tartozott Amerikában, akik sokáig élvezték a közvélemény támogatását. Korábban is voltak természetesen szimpatikus bűnözők az amerikai történelemben, legendás alakok még a vadnyugat hőskorából, amolyan tengerentúli Rózsa Sándorok vagy Robin Hoodok, ha jobban tetszik.  Jesse James leginkább, aki bármennyit is rabolt, a déli államokban haláláig alig veszített népszerűségéből, és akinek gyilkosát a mai napig össznépi megvetés sújtja.

Ennek a jóképű gengszternek a története már annak a fordulatnak a kezdetét jelzi, amely Amerikában a bűnözők népszerűségvesztéséhez vezetett. Dillinger azért is fontos figurája az amerikai igazságszolgáltatás történetének, mert tulajdonképpen ő az (egyik) oka  annak, hogy az Egyesült Államokban megerősödik, és  jelentős központi támogatást élvez az FBI, pontosabban elődszervezete a BOI (Bureau of Investigations). (A másik oka nyilván a húszas években a hatóságoknak sok fejfájást okozó Al Capone és a szervezett bűnözés, a mobs, megjelenése volt, amely felszámolása nagyobb összefogást követelt meg a bűnüldöző szervektől.) 

Hogyan küzdjünk népszerű emberek ellen? Népszerű emberekkel!- találta fel a kis bűnüldözési spanyolviaszt ebben az időben a nyomozóhivatal nem kevésbé legendás első embere, J. Edgar Hoover. Hoover felismerte, hogy gyakran nem elég a legmodernebb nyomozási módszerek alkalmazása (telefonok lehallgatása, 24 órás megfigyelés stb), többre van szükség. A népszerű bűnöző ellenpontjaként egy népszerű, hasonlóképpen szerethető alakot kell a becsületes állampolgárok elé állítani, vagyis, hogy a nyomozások sikerességének nem elhanyagolható momentuma a megfelelő PR. Hoover óriásit fordított az amerikai közvélemény bűnözőkről kialakult képén, ami azóta is meghatározza az amerikai társadalom szabálykövető viselkedését.

Hoover és a Hivatal 1933-ban vette át Dillinger esetét teljes egészében, amikor a menekülő banda szövetségi törvényt sértett azzal, hogy egy lopott autót átvitt az államhatáron. Dillinger ekkorra már igen népszerű volt, ami nagyrészt kiváló sajtójának volt köszönhető. Hoovernek tehát szüksége lett egy megbízható, egyben kellőképpen fotogén ‘ellenhősre’, akit viszonylag hamar meg is talált Melvin Purvis személyében. Purvis (becenevén ‘Little Mel’) kíméletlen és fáradhatatlan ügynök volt, aki addig nem nyugodott, amíg (a szó szoros értelmében) le nem vadászta a bűnözőket. De ami még ennél is fontosabb, hogy ő lett  az FBI első és utolsó médiasztárja.  Melvin Purvis jól beszélt és imádták a riporterek.  (Hogy az olvasókról már ne is beszéljünk. )

Ő volt tehát az, aki nem csak nyomozásban, hanem  népszerűségben is megvert egy nemzeti kriminálhőst (bocsánat, gondolom, nincs ilyen magyar szó), erre pedig korábban nem volt példa az amerikai bűnüldözés történetében. Akár a vadnyugat legendás alakjaira gondolunk, akár a híres, nagynevű maffiatagokra, gyakorlatilag nem volt melléjük rendelhető karizmatikus rendőr. 

1934-et írunk, amikor Purvis és csapata lelövi a nyílt utcán az első számú közellenséget, de ne felejtsük, hogy ez ugyanaz az év, amikor lelövik Bonnie Parkert és Clyde Barrowt is. (Dillinger előtt két hónappal.) A modern kor amerikai sztárbűnözőinek fénykora lejárt. 1934-ben véget ér a szabadságharcos, romantikus törvényen kívüliek kora. Bonnie és Clyde vesztét éppen az okozta, hogy  túl sokat öltek ahhoz, hogy továbbra is szerethetőek maradjanak.  John Dillinger ugyan haláláig nem veszített népszerűségéből, az ő esetében egyszerűen arról volt szó, hogy Purvis nyert, a nyomozónak  még Johnnynál is jobb sajtója volt.

 

A bűnözők megítélésében beállt fordulat után a Törvénynek nem volt többé szüksége sztárokra ahhoz, hogy maga mellé állítsa a közvéleményt. Ma nagy felkészültségű, de ismeretlen FBI  szakemberek dolgoznak az ügyeken, akik soha nem kerülnek újságok címlapjaira. Amerika a harmincas évek közepére megtanulta a szabálykövetést, és a törvények mindenek feletti betartásának fontos leckéjét. Ott ma  az erkölcsös ember, aki nem csal, aki nem szegi meg a törvényeket:  kiveszett a törvényszegővel együttérző, rózsasándoros, akarom mondani jessejames-es mentalitás az emberekből. A törvény embere Amerikában ma szent és sérthetetlen, és nagy társadalmi megbecsülésnek örvend. A rendőr megbecsült ember, tisztelt tagja a közösségnek. Irigyelt példakép.  

Persze minden éremnek két oldala van: a  törvény, és a törvény embere nem zaklatja a törvénytisztelő állampolgárt indok nélkül. Amerikában soha nem állíthat meg senkit rendőr csak úgy. A közúti ellenőrzés fogalma arrafelé ismeretlen. Ha a rendőr leinti az embert, tudja, hogy valamiféle szabályt megszegett, illetve annak alapos gyanúja áll fenn. A rendőr kínosan udvarias, felhívja a figyelmét a jogaira, és tájékoztatja mindjárt az elején arról, vélhetően milyen szabálysértést (esetleg törvénysértést) követett el.

Azt hiszem, örök élmény marad számomra, amikor kinti életünk második hetében megállított egy amerikai rendőrjárőr. Tisztára, mint a filmeken. Vijjogó sziréna, mindkét kéz a kormányon, a fickó övén a pisztolytáska kipatentolva. Természetesen nem volt félnivalóm, pontosan tudtam, hogy ha találkozom egy rendőrautóval, annak kötelessége lesz megállítani, hiszen nem volt még az autón műszaki, ami a szélvédőről feltűnően hiányzó matrica miatt kétszáz méterről is teljesen egyértelmű volt.  (Ennek megszerzésére egyébként 14 munkanapot biztosít a törvény New Jerseyben. Addig nem büntetnek.)

Manapság azért nem látni FBI ügynökök képét az amerikai újságok címlapján, de nincs rá szükség, az amerikai társadalom nem szimpatizál többé a törvényen kívül állókkal.  Ha kerül címlapra bűnöző, ma már nem példaképként kerül oda, hanem okulásul. 

Magyarországon más a helyzet. A közvélemény szemében alig jelent  problémát megszegni a szabályokat vagy a törvényeket.  A közösség nem veti ki magából a törvényszegőt, az adócsalót, az iskolában puskázót, sőt. Az adócsaló az ügyes szinonimája a társadalmi szóhasználatban, a puskázó gyerek pedig élelmes ugyebár, és még viszi valamire az életben.

Mondhatjuk, hogy az amerikai rendszer rendkívül merev. (Törvényszegés, szabályszegés=büntetés. ) A magyar modellnek azonban kifejezetten rossz üzenete van a közösség felé. A törvények, szabályok betartóit, a törvények végrehajtóit és alkalmazóit ma a magyar a társadalom nem becsüli meg.  A bírók szakmai hozzáértését megkérdőjelezik, az ügyvéd kifejezés lassan a kisstílű ügyeskedővel lesz egyenértékű, a rendőr pedig mintha valami alternatív kifejezés lenne a hülyeségre. Ez pedig sokkal nagyobb probléma, mint elsőre gondolnánk.

Egy olyan társadalom ugyanis, amelynek tagjaiban minimális a szabálykövetésre való készség, egyre kevésbé képes demokráciaként működni. Attól tartok, ma Magyarországon már Cary Grant sem segítene.