Ha az ember körülnéz ma a világban, előfordulhat, hogy kérdései támadnak azzal kapcsolatban, tulajdonképpen mi a fene értelme van ennek az egésznek, ami körülveszi. Legtöbbünk egyáltalán nem elégedett a világ folyásával, sőt, nemcsak hogy nem elégedett, egyenesen bosszantja a szinte naponta megtapasztalt értelmetlen események sora. Mintha nem jó felé menne a világ, mondjuk homlokráncolva,  mintha a káosz felé közelítenénk, mintha kezdene minden szétesni, amit rendnek, értelemnek, ésszerűségnek, morális értéknek hiszünk. De így van-e? 

Nos, egyrészt, már ha a fizika szempontjából nézünk körül, nincs itt semmi meglepetés, kérem szépen. A termodinamika második főtételét mindenki tanulta annak idején az általános iskolában, nem? A magukra hagyott rendszerek entrópiája csak nőhet. A folyamatok iránya egyértelmű, a komplexitástól a katyvasz felé haladunk. Termodinamikailag legalábbis.

Mi az akkor, ami mégis lehetővé teszi, hogy az emberiség biológiai és fizikai komplexitása ne a bomlás felé haladjon? Azt sajnos tudjuk, hogy ez nem múlhat az egyénen, hiszen bárki, aki most ezeket a sorokat olvassa, száz év múlva már biztosan nem létezik mostani komplexitásában. Tehát? 

Nem fogok meglepő dologgal előállni, nyilván sokan tudják, a jelenség kulcsa a tanulás, a tanulásban rejlő evolúció lehetősége, illetve az emberi nyelv teremtette alkalom, hogy a homo sapiensnek történelme tud lenni. Szerencsés fickók vagyunk mi itt a földön, és bár ennek  szerencsének legtöbbször nem mi voltunk a kovácsai, azért elég jól alakultak a dolgaink. Sok-sok feltételnek kellett ahhoz teljesülnie, hogy ma én megírhassam ezt a posztot, az olvasó pedig elolvashassa. Nem sorolom, de jó sok minden volt ebben az elmúlt 13,7 milliárd évben, amin elbukhattunk volna. Mégsem buktunk el. 

Hogy miért nem buktunk (még) el, az igen bonyolult kérdés, de a legfontosabb ebben az egész történetben, legalábbis szerintem, a tanulásra való képesség, az információ átadásának képessége, és az e fölött gyakorolt kontroll. Az emberiség mostani történelmi pillanata, gyanítom, se nem jelentéktelenebb, se nem jelentősebb határpont, mint bármely más, mellyel – ha nem is az ember, hanem az egész komplexitást építő folyamat – eddig is találkozott pár ezer évente. A különbség talán csak annyi, hogy ebben a pillanatban az ember felelősséget tud vállalni a döntésért.  Ezért történelmi ez a pillanat.

A nagy kérdés, ha jól sejtem, most az: mi emberek megfelelő mértékben teszünk-e erőfeszítést arra, hogy a megszerzett tudást és információt, a komplexitás továbbfejlődésének zálogát, kontroll alatt tartsuk, vagy minden mehet vissza a univerzum alaktalan, formátlan, tojásrántotta állagú kezdeteihez? Egyszerűsítek: tanult-e eleget az ember a történelemből ahhoz, hogy fennmaradhasson? 

Jó nehéz kérdés. Én nem is tudom a választ. Abban viszont hiszek, már csak ilyen pozitívan gondolkodó ember vagyok, hogy lehetséges igennel felelni a kérdésre. Persze ehhez tanulni kell. Például David Christian brit-amerikai történésztől, aki már elég sok mindennel foglalkozott életében, de újabban azt tűzte ki célul, hogy megtanítsa az emberiség történelmét középiskolás diákoknak. Ennek érdekében létrehozták az un. Big History Project-et, amely díjmentesen bocsátja az érdeklődő középiskolák rendelkezésére ezt a programot. Szerintem ez egy kiváló ötlet, mert tanulni, bármilyenek is a körülmények, nagyon hasznos dolog.  Christian szerint elsősorban is történelmet, szerintem meg történelmet és fizikát  is. Mert ha mégsem megy ez a pozitív jövő, ha nem jön be a történelemtanulás, akkor nem baj, ha tudjuk, mi vár majd ránk magányos részecskeként az univerzumban.

Érdemes megnézni David Christian előadását.