„A jövőben nem bízom, menetirányunk rossz,
bizalmat csak akkor érdemelne, ha a jelenünkön változtatni tudnánk.”

A Gresham törvény közgazdasági szabály, mely szerint, ha egy országban egyidejűleg kétféle pénznem van forgalomban, törvényszerű, hogy a vacakabb, a rosszabb kiszorítja az erősebbet, a jobbat, mert az értékesebbet vagy külföldre viszik, vagy kincsként tartalékolják s a forgalomban pedig a silányabb pénz marad. A rossz pénz kiszorítja a jót. A csere, a fizetés a bóvlié, a felhalmozás a kincsképzés, a minőségé. A gondolat érvényességében kételkedőknek elég arra utalani, hogy a csórók a közértben a zsemléért, meg a parizerért forinttal fizetnek, míg a gazdagok dollárban, euróban, vagy éppen svájci frankban pihentetik a vagyonukat valahol egy napsütötte sziget bankszámláján. És akkor jöjjön a mi kérdésünk! A pénz esetében ez így van, semmi kétség, de mi van az emberi szellem egyéb termékeivel, különösen a tudással? Milyen tudásfajtával „kultúrélettel”, „szellemi objektivációkkal” korrelál zaklatott korunk? Korunk alatt a mi magyar jelen idejű korunkat értve. Mi jelenik meg, mi szervezi a csoporttudatot, a csoportszellemet?  A mítosz? A vallás? A filozófia? A tudomány? A művészet? Mivel élünk? Rossz tudásfajtát választunk? Maga a választás a hibás? Vagy belenyúlunk a bóvliba? És, ha ezt tesszük miért?

Kiszorítás I. Az akciók világa

A válaszért kövessük a tudásszociológia klasszikusait, akik szerint, ha a reálszférában nagyjából rendben mennek a dolgok, ha harmóniában van a családtól, a politikán, a hatalom mezőin át a gazdaságig a megtapasztalható való világ, akkor bármely eltérő rendeltetésű tudásfajta újra és újra jó minőségben előhívható. És elő is kell, hívni, mert ezek a tudattartalmak nem történelmi korokhoz, hanem az emberhez kötődnek. Nem váltják egymást, az idők folyamán nem pótolhatják egymást, hanem együtt szolgálják az emberi életet, együtt adják az értelmes élet lehetőségét. Itt és most ugyanúgy, mint tegnap, vagy száz, vagy ezer éve, vagy majd száz, vagy ezer év múlva, mert kell a közösségi szellemet hordozó a priori történelem, a mítosz, kell az önmegerősítő vallás, kell a létezőre rácsodálkozó, az azt értelmező filozófia, kell a létezőt kutató tudomány, kellenek a művészetek. Ezek nélkül nem megy. Csakhogy, nálunk a reálszféra tele van nem-megfelelésekkel, tele vagyunk kezeletlen disszonanciákkal, „félreértésekkel”, „ideiglenességekkel”. A reálszférában zavartalanul lébecol, a nem-megfelelés, a bóvli, ami pedig kiszorítja a minőséget. Az anyagi források elosztásánál a teljesítmények versenyét a kapcsolatok mentén szervezett osztogatás szorítja ki, a hozzáadott értékek termelését kitúrja a visszaosztás korrupt versenye, a tudás elosztásánál a tehetségek versenyét kiszorítja az anyagi kondíciók versenye, a közösségi fogyasztásnál a rászorulókat kiszorítják az érdekeiket hatékonyan érvényesíteni tudók, s így ma a szegények adóikból finanszírozzák a tehetőseket. Stb., stb. Ami van, az az álság diadala maga, a nem-megfelelések bővített, s az életlehetőségek szűkített újratermelése. Eredmény: a nyomor kiszorítja az életet. Ezen nincs mit vitatkozni, ez mérhető tény.

Kiszorítás II. A reakciók világa

És akkor nézzük a következményeket, a fenti kiszorítósdiban generált érdekek szellemi konstrukcióit; a tudattartalmakat. Az utánzatokat. Mert azok jönnek. Jön minden, ami kell, csakhogy a minőség, az lesújtó. A mítoszok helyett patinásra eszkábált, zavaros küldetéstörténetek, a vallás helyett a merev, életidegen begörcsölt prédikációk, a filozófia helyett lejárt szavatosságú, avítt elvgyűjtemények, a tudomány helyett eltévedt ideológiák, roskatag ábrándok. Zavarunkban csak csóváljuk a fejünket, köhögünk, a portól alig kapunk levegőt. Egy hanyatló kor számító, nagyravágyó, de reménytelenül tehetségtelen svindlerei önző érdekeit szolgáló torz tudattartalmak. A silányság cunamija megállíthatatlanul tör előre, s elsöpri a jó mítoszt, a jó vallást, a jó filozófiát, a jó tudományt, a jó művészetet. Röviden; a tudást.

Kiszorítás III. Az álmok világa

A tudás, amin aztán megszülethetne a Jó, ami vállalható, ami mások számára el- és befogadható tehetne minket, ami megfelelő, ami megtörhetné ezt az átkozott törvényt, s kiszoríthatná a hitványt, a szellemi és anyagi nyomort. Hát ettől a kiszorítástól ma messzebb vagyunk, mint valaha, s talán csak holnap leszünk még messzebb.