Cézanne Budapesten.

A kártyázók. Sok variáció készült, ezek közül az egyik lett a világ legdrágább képe.

Vannak korok, amikor a művészek tökéletességre törekednek, azt csinálják, amit az elődeik. Igyekezetük azt célozza, hogy jobban ugyanazt. Legyen szebb a karika, mívesebb a kocka, kecsesebb a kacsó. Más korokban a művész a mást, másképpen fogalmaz meg. Az egyik elődeit tökéletesítve ismétli, a másik a tökéletesre törve túllép elődein. Ez világos.

Fojtásban

A 19. század eleje, Franciaország. A festészetben az idők folyamán egyre csak a magukat másoló merev akadémizmus hivatalossága uralkodik. Kiüresedett iparos munkákat állítanak elő, szabálykövető lelketlen dolgozatok, ahol az invenció helyett a fegyelem, a lélek helyett dögunalom a domináns. Alattuk, mellettük az újat mondók próbálkoznak, de ők védik a bástyákat. Elutasítják Gustave Courbet, a realistát, aki a hitelesített sablonok helyett az igaz életet festette, kiátkozzák Édouard Manet, aki megengedte magának, hogy képeiben az általa felfedezett, megjeleníthető következéseket, a maga rendjét láttassa, fesse. Vedd észre! Csodáld! Ez a Festészet! Ez az Élet! – kiáltják és Párizs fogékony az újra. És ezzel elindul a lavina, az akadémizmusnak befellegzik, beszorul a nyárspolgárok dohos szűk levegőjű közegébe és soha nem jön ki onnan.

Kitörések

Érkeznek viszont a barbizoniak, a fiatal tájképfestők azon csapata, akik a fontainebleau-i erdő szélén fekvő Barbizonba vonulnak az önmagát ismételgető üresség elől. Ki a szabadba! Változást! Séma és közhely mentességet! Ebből elég volt! Friss levegőt! Ezek megfojtanak! Fessük a fényt! Levegőt akarunk! Rögtön utánuk jönnek „Monet és barátai”. És még szinte meg sem száradt a festék az impresszionisták újdonatúj vásznain, már ott vannak az őket is nyugdíjba küldők. Ott nyomulnak azok, akiknél az expresszió kap teret, akiknél a dekoráció, a mozgás, ott nyomulnak a szimbólumok festői, hogy majd megszülessenek a szabad fantázia alkotta, az absztrakció határáig jutó képek.

A Mester

És ott van Cézanne a mihaszna, semmirekellő, túlsponzorált, elkülönülő bankárcsemete, aki addig utazik Aix-en-Provenceból Párizsba, majd vissza, addig másolja a mestereket a Louvre–ben, addig festi a Mont Sainte-Victoiret, addig dolgozik, amíg meg nem tudja fogalmazni a maga látta mást. Benyomások helyett konstrukció, érzelmek helyett ráció, a kép; szerkezet, struktúra, kúp, henger, kocka. Addig járja a maga útját, amíg utat nem tud mutatni. Addig rakosgatja a rövid vaskos ecsetvonásait, amíg meg nem alapozza a modern művészetet. Micsoda idők! Micsoda férfiak! Micsoda megszállottság! Micsoda igények! Micsoda eredmények! Szabadságot a felfedezőnek! Szabadságot a szabad alkotói fantáziának! És mindenütt a végtelen világ egy új rétegét felmutató teljesítmény.

Az elmúlt tíz évben e rendkívüli kor legnagyobbjai zarándokoltak el hozzánk a Szépművészeti Múzeumba. Most épp Cézanne. Budapest pedig mintha belefáradt volna. Monet-nál még hatalmas sorok voltak, Van Gogh-ra előre kellett jegyet venni, most a bejárati ajtó nyitva, a méregdrága, légmentes zsilip nyitva, tessék csak tessék, lehet menni. Mi pedig szállingózunk. Cézanne képeit ez nem zavarja. Ők bírják energiával. A nap egyszer majd kihűl, de ezek a képek aligha. Ott van bennük a múlhatatlan teremtő akarat.

Mont Sainte-Victoire, ahogy az objektív látja

 

Mont Sainte-Victoire, ahogy Cézanne újrateremti.

 

Madame Cézanne. Távolságtartás az asszonytól, azonosulás a képpel. Csak a festészet, csak az alkotás.