Mi is megvagyunk, ezt tudom üzenni azoknak, akiket valamilyen szempontból még érdekel a dolog. Igaz, ez se nem megható, se nem szenzációs, egyszerűen tény.

Megvagyunk itt lent a végeken, ahol igazából a kezdeteknek kellene lenni, de hát ez is mindegy már, ezt is megszoktuk. Tesszük a dolgunk minden nap, és nem, nem veszünk krétát, nem is kérünk, köszönjük, tényleg, de tíz éve nincs krétás táblánk, a havi egy táblaíró filcet meg beosztjuk, és ha kifogy, kérünk a szomszédtól a tanáriban, mert mindig van, aki a pályázatokon nyert interaktív táblát, meg a számítógépeket használja. Jó hír ez na, itt a 21. század van ám minálunk a tanórán, csak a vécében van 19. század, de ha ezt statisztikailag vizsgálom, akkor az átlagos lemaradás csak egy kicsit jön ki többre, mint a minálunk évtizedek óta beletörődéssel kezelt ötven év. Sőt, biztos van valami amortizációs ráta, amit számításba véve még a túlteljesítés, meg a pannon tigris árnyéka is bizonyítható papíron. Na nem vécépapíron, mert azért az nagy luxus, hanem mondjuk az otthonról behozott, meg a diákok szüleitől összekuncsorgott fénymásoló papíron. Arra úgysem fénymásolunk mostanában, mert hamar elfogy a havi keret.

Megvagyunk, igen, talán kevésbé jókedvűen, mint szeptemberben, de azért – lám, mi az iskola, ha nem az indokolatlan optimizmus fellegvára! – még mindig tudunk mosolyogni, mert amikor az ember ránéz 30 kamaszra, akkor a jövőt látja, az életet, a kezdetet, a továbblépés ígéretét. Ilyenek vagyunk. Se vadak, se jók, se bűnösök, se ártatlanok, csak tanárok, akik azt tanultuk, hogy az érték nem csak bennünk van, hanem sokkal inkább általunk lesz, és ettől akkor is nevethetnékünk támad, amikor józan ésszel végiggondolva ezt az egészet, mégiscsak jobb volna sírni. 

Megvagyunk akkor is, ha szeptember óta majd minden hétre jutott egy diák, aki kiiratkozott, mert Angliába költözött a család, mert innen Angliába költöznek a családok, indulnak, mint Tolkien tündéi a vízen túlra, irodalmi exódus ez, egyszer majd meg is írja valaki, akire megint lehet nemzetileg büszkének lenni a származása miatt. Majd hazajönnek, ezt mondják a diákok, mert nehéz nekik itt hagyni a barátokat, a szülőknek meg az életet, de mi akkor is mosolygunk, amikor tudjuk, hogy nem jönnek haza, legfeljebb látogatóba, mert szeretjük, hogy akkor mindig bejönnek hozzánk is, és amikor kérdezik, mi a helyzet, mi azt tudjuk mondani, hogy megvagyunk.

Megvagyunk igen, fáradtan, mert sokat dolgoztunk az első félévben, és még szerencse, hogy zökkenőmentesen kerültünk át az állam féltve őrzött tenyerébe, persze azt egy kicsit sajnáljuk, hogy ez pont az a tenyér, amit még Siva valamikor ennek a sztorinak az elején a háta mögé rejtett, de így is jó, nagy változás nincsen, legfeljebb annyi, hogy a munkáltatómat csak papírról ismerem.

Megvagyunk igen, bár kedvetlenül, bevallom, leginkább azért, mert megint palira lettünk véve, és ezt például nem lehet megszokni, de azt is hallom a szakszervezetistől, hogy a felmérések szerint kicsi a sztrájkhajlandóságom, csak nem tudom, ezt ki mérte és mikor, hogy a reggeli kávé előtt, amikor itthon félálomban arra gondoltam … de nem, nem emlékszem, hogy gondoltam volna olyasmire, hogy na ma megméretem a sztrájkhajlandóságomat a körzetivel. Milyen jó, hogy sokkal jobban ismernek mások, mint én magam. 

Hát, mit mondjak, megvagyunk. Tesszük azt, amit eddig is tettünk, és hiába gondoljuk otthon néha, hogy ‘csak kerülne a kezem közé az a fiatalember, aki a televízióban beszél, rögtön elkérném az ellenőrzőjét (vagy a digitális napló sorszámát), és hazaüzennék a szülőknek, hogy tessék már egy kicsit otthon is figyelni erre a gyerekre, mert ha ez így megy, mi sajnos nem tudjuk garantálni, hogy akár magyar nyelvből, akár matematikából megfelel majd az érettségi vizsgán’. És akkor még adjunk hálát, hogy az erkölcstan nem érettségi tárgy, meg hogy az ötven óra közösségi szolgálatot se kell teljesíteni egyelőre, hogy a kötelező ortopédiai szűrést már tényleg ne is említsük.

Azt szeretnénk mondani, hogy megvagyunk, és amikor bemegyünk a tanterembe, nem beszélünk arról, hogy nem jól vagyunk meg, hogy nem szeretjük, ahogy és ahol vagyunk, és hogy csak vagyunk, pedig a lét önmagában még nem példamutatás, csak reflex.

Így vagyunk meg.  A  tisztesség szomorú reflexéből.