Január közepe és vége a kényszerű számadás ideje diáknak, tanárnak, szülőnek.  Hiába a népszerű elképzelés, miszerint ilyenkor a diák kap bizonyítványt, a  helyzet ennél kicsit bonyolultabb;  az eredményesség és az eredménytelenségek sokféle  dologról árulkodhat. 

Ne egy kényelmes lineáris függvény képét képzeljük ilyenkor magunk elé tehát, hanem valami bonyolultabb képletet, amiben  a szülőknek is jut egy-két változó, de alapvetően mégiscsak azon múlnak a dolgok, mi mindenre megy egymással tanítvány és tanár.

Jó a tanár, rossz a tanár, jó a diák, rossz a diák. Fekete-fehér, igen-nemet is lehetne játszani ennyi erővel, annak sem volna több értelme, mint annak, hogy ilyen végletesen leegyszerűsített skatulyákba próbáljunk belegyömöszölni embereket. A valóság ennél sokszínűbb pasztellel dolgozik.

A diák bizonyítványt kap ezen a héten, a tanár pedig semmit. Nem különös ez egy kicsit? Nem, nem bizonyítványra vágyom, gondolom, a kollégáim sem, inkább visszajelzésre. Arra, hogy valaki viszonylag rendszeres időközönként hátba veregessen, és azt mondja: ‘Te, figyelj, ez marha jó óra volt!’ vagy éppen azt, hogy: ‘Hú, ez de borzalmas volt, gyere,  üljünk le, találjuk ki, mit tudnál kezdeni ezzel a csoporttal/osztállyal.’

Azt kell mondjam, a tanár mára egy kicsit olyan lett, mint John Wayne nőben (elnézést a férfi kollégáktól), aki áll a kocsma előtt, fújja a szél a haját, meg a krétaport, aztán premier plán, és reméli, hogy ő lesz a gyorsabb. Nincs fedezék, nincs háttértámogatás, nincs B terv arra az esetre, ha nem jön be ez a pálya. 

Ha az ember kicsit szerencsés, pár éve kezdett csak tanítani, és akkor van szakmai és pedagógiai mentora is, aki viszonylag sok óráját meglátogatja, és van ideje (most kicsit mosolygok, mert például nekem nincs) hetente legalább egyszer leülni, és beszélgetni a munkájáról. Ha nem annyira szerencsés, akkor már évek óta a pályán van, a kutya nem ül be az óráira, semmiféle külső kontroll nincs, maximum, ha valamit nagyon elszúr vagy ha van hozzá szerencséje, hogy egy fontos ember gyerekét tanítsa, mert akkor azért legalább feljelenthetik párszor a fenntartónál. 

De tegyük fel, akkora gond azért nincs, teszi a dolgát, bemegy, órákat tart, jegyeket osztogat erre-arra, időben adminisztrál, leadja a tanmenetét és így tovább. Akkor ez a tanár vajon jó tanár-e? Szerintem ez egy külső szemlélő számára, a kollégái számára, az őt soha tanítási szituációban nem látó iskolavezetés számára szinte soha nem derül ki. Erről az oldalról nincs visszacsatolás, és ez nagy baj, mert ennél manapság szinte bárkinek több visszajelzést kap a munkájával kapcsolatban. Legalábbis ez az egyik oldala a dolognak. Az egyik a két fontos oldal, a megbecsülés és az önbecsülés közül. Mert a ‘karrier’ (most mosolygok), a szakmai előmenetel és az anyagi megbecsülés is ettől függ. Az a tanár érvényesül, akiről azt gondolják, jó tanár. És félreértés ne essék, valóban vannak, akik kiválóan teszik a dolgukat, és meg is becsülik őket. Sajnos azonban meglehetősen sok az olyan kolléga is, aki a) kiválóan dolgozik, de nem szimpatikus, nem jó PR szakembere önmagának vagy b) csapnivaló munkaerő, de színleli, nem a boldog szeretőt, hanem a boldog beosztottat. A baj az, hogy ez utóbbi kettőt is belefér egy mai magyar iskola/óvoda stb. életébe.

Az értékelési rendszer legtöbb helyen amolyan népmesei hős, legkisebb királyfi, aki elnyeri a királylány kezét, meg a fele királyságot, szóval olyasmi, amiről hallottunk már, de sosem tapasztaltuk meg igazán. Néhány éve kifejlesztésre került egy úgynevezett Pedagógus Értékelési Rendszer, ami jó szándékkal készült, gondolom, de nálunk például egyszerű formalitássá degradálódott. Nem tudnám megmondani, miért. Gyanítom azért, mert csak a papírozást ellenőrzik, ha egyáltalán. 

Mindez nagy baj, nagyobb, mint gondolnánk, mert igen sok kárt és bosszúságot okoz az iskolaközösség minden tagjának: diáknak, tanárnak, szülőnek. A diák magára marad a problémával, ha ‘kifog’ egy igazságtalan/szakmailag nem hozzáértő stb. tanárt, a tanár egyedül marad, ha módszertani/fegyelmezési stb. gondja van, a szülő pedig tulajdonképpen alig talál demokratikus jogorvoslatra lehetőséget. 

Mit lehet tenni? Kívülről pillanatnyilag keveset, de vannak előremutató példák. Az Egyesült Államokban jól szervezett állami és helyi apparátusa van a tanári munka értékelésének, még hozzám is, aki ösztöndíjjal tanítottam kint, tehát elvileg komoly szűrés után jutottam tanítási lehetőséghez, legalább három alkalommal érkeztek óralátogatók. Kétszer állami bizottság, egy alkalommal a helyi oktatási bizottság illetékesei, de egyébként a mentorom minden egyes órámon ott ült a teremben, és sokat beszélgettünk arról, mit hogyan kell csinálni, hogy jobb órákat tartsak. 

Mondhatjuk erre azt, ugyan már, Amerikában lapátolni lehet a pénzt, jut az oktatásra is, és (bár szigorú szabályzás és nem kis bürokrácia működik) igazunk is van. Ezért inkább mondok hazai példát. A legkisebb gyerekünk egyházi fenntartású iskolába jár, ahol évente (két évente??) széles körű vizsgálatot tart egy ebből a célból működő bizottság. Nagyon körültekintően és példamutató alapossággal végzik  a munkájukat. Különösen tetszett, hogy nem elégedtek meg a szülők kérdőíves lekérdezésével, hanem szóbeli beszélgetést is kezdeményeztek, a gyerekeket is megkérdezték, valamint, hogy az óralátogatások és tanári interjúk mellett eljutottak például az intézmény konyhájára is.

Óvónőnek, tanítónak, tanárnak lenni sok szempontból az egyik legnehezebb feladat ma Magyarországon. Kontroll alig akad, szakmai segítség az önképzésen, a kétes minőségű szakmai továbbképzéseken kívül szinte nincs, igaz, az erre szánható forrással ugyanez a helyzet. Olyan ez kicsit, már elnézést a hasonlatért, mint egy kétharmados parlamenti többség, ahol nagyon oda kell figyelni, ha szeretnénk a demokratikus berendezkedést megőrizni. Ha van bennem hajlam arra, hogy a tanári etikát zárójelbe tegyem, akkor is a pályán maradhatok évekig, évtizedekig.. Hónapokig netezhetnek a diákok az óráimon, hallgathatják a családi történeteim vagy büfézhetnek (hogy ennél szörnyűbb eseteket ne is említsek), ha nincs vizsgakimenet, ha nincs diák, aki lázadni mer, ha nincs karakán szülő, aki az asztalra csap, akkor ez így marad, míg a világ világ.  Még önigazolni is tud egy-két kolléga: ‘Miért, te több pénzt kapsz, ha rendesen tanítasz? Téged talán megbecsül a társadalom? Majd hülye leszek ennyi pénzért megszakadni…’  

Mi a megoldás?  Nem tudom. Illetve tudom elméletben, de ember nincs, aki ezt felvállalja pillanatnyilag. A szaktanácsadói hálózat visszaállítása, amiről most szó van, nem ördögtől való elképzelés, de nagy kérdés, milyen lesz a gyakorlati megvalósulás. Újabb kiskirályok kerülnek a rendszerbe vagy segítség érkezik? Meglátjuk.

Azért ötletem mégis van, az nem kerül semmibe. Úgy tapasztalom, mostanában  mintha megfeledkeztünk volna egy nagyon fontos visszajelzési lehetőség kihasználásáról, vagyis arról, hogy megkérdezzük a diákok véleményét. Tudom, tudom, most aztán végképp ingoványos talajra tévedtem, de nem viccelek. Kérdezzük meg azokat, akik biztosan tudják, mit csinálunk órán, jól tesszük-e a dolgunkat. Nem, nem egyszer szóban, nem központilag, viszont névtelenül, és ami az egyik legfontosabb dolog, rendszeresen. 

Néhány éve egy tankönyvkiadó versenyére (Ki az ország legjobb angoltanára?) Király Zsolt készített egy tanárértékelő kérdőívet. Mi ezt kicsit átalakítottuk az iskolában, hogy lehessen bármilyen szakos tanár csoportjainak kitölteni, és megkértük az iskolában tanító tanárokat, hogy töltessék ki félévente, esetleg évente. Segítségnek szántuk, nem központi ellenőrzésnek, nem kértük senkitől, hogy mutassa be, csak szerettük volna, ha jobban működhetnek a dolgok, ha több visszajelzést kapnak a kollégák. Mára ezt a kérdőívet nagyon kevesen használják az iskolában. Az én munkaközösségem tagjai sem, hiába népszerűsítem nekik. Szerintem kár. Én nagyon hasznos dolognak találom, hogy a diákjaim elmondhatják a véleményüket arról, mit csináltam jól vagy rosszul az adott félévben. Rengeteget tanulok belőle. És mindig igazuk van.

A pedagógus szakmailag felkészült, érzékeny, kreatív, társas lény. Nem szabadna hagyni, hogy egy lakatlan szigetre száműzze őt a társadalom. Ha mégis, akkor meg legalább az önbecsülése legyen rendben.