Azt hiszem, az elmúlt években nem sok olyan kiváló és elgondolkodtató filmet láttam, mint Ridley Scott Prometheusa. Persze tudom, a filmet nem filozófiai, netán mitológiai vonatkozásai miatt várta a moziszerető közönség nagy része, inkább érdekelte őket a nyáladzó szörnyek hada és a szuperfegyverek, de Scott zsenialitása éppen abban áll, hogy mind a gondolkodni, mind a szórakozni vágyó embernek örömet tud okozni.. 

Ridley Scott ugyanis nem csak a lézerágyúiról és nyálkás szörnyeiről híres, hanem társadalomkritikájáról is, hiszem a Nyolcadik utas a halál mellett olyan meghatározó film is kötődik a nevéhez, mint a szinte felülmúlhatatlan 1982-es Szárnyas fejvadász.

Persze a sci-fi mint műfaj születésétől kezdve kettős szereppel bír. A technikai és tudományos elméletek mellett , ha nem még ennél is nagyobb hangsúllyal egyfajta társadalomkritika, az emberi társadalmak kiútkeresése is megfogalmazódott. Gondoljunk csak az igazi nagy klasszikusokra: Asimovra vagy Arthur C. Clarke-ra, hogy csak a személyes nagy kedvenceimet említsem, akiknél akiknél nagy szerepet kap a társadalmi modellek vizsgálata, akik kiutat keresnek az emberiség számára műveikben, és akiknél  megjelenik a megoldásba, illetve annak lehetőségébe vetett töretlen, egyfajta tudományos, hit.

A Prometheus tulajdonképpen nem csak kiutat, de magyarázatot is keres. Nem is kisebb dologra keres feleletet, mint arra, mi célból teremtetett az ember, miért létezik, és létezésnek egyediségét hogyan lehet indokolni a kozmosz végtelenségében. Nagy kérdések, nagy válaszok.

Scott rendezői zsenialitásából adódóan a filmet sokféle képpen lehet nézni. Nézhetjük szórakoztató, harcos, csilllogó-villogó sci-fiként, és nem csalódunk. Kiváló technikai megoldásokat látunk, látványos jeleneteket, ésatöbbi. De nézhetjük úgy is, mint válaszkeresést az emberi létezésre, mint a lét nagy kérdéseit firtató művet, és akkor sem csalódunk, mert a film egymásra rakódott jelentésrétegeiben az elmúlt évezredek mitológiáinak és teremtéstörténeteinek újraértelmezését láthatjuk viszont a filmvásznon. Hiszen a Prometheus (a cím sem lehet véletlen!) az ember teremtését, létezésének indokolhatóságát vagy indokolhatatlanságát, a Teremtőt és az ő arcmására készült Pusztítót helyezi a középpontba.

Amikor beülünk a moziba, ne feledkezzünk meg a mitológiai alakokról: se a címadó Prometheus titán alakjáról, se Osirisről, se a zsidó-keresztény teremtő Istenről, se a világot hivatásszerűen pusztító Sátánról.  Ugyanakkor érdemes észrevenni a filmben az utalásokat Krisztus áldozatára, annak hasznára avagy hiábavalóságára, a hit és a hitetlenség szükségszerű kettősségére.

Vagy … vagy tekintsük a filmet két órás szórakoztató elfoglaltságnak egy légkondicionált moziteremben. 

Ridley Scott zsenialitása ebben is áll. Hogy még ebben az alapvető dologban is választást hagy a nézőnek.  Kérem szépen, ha nem tetszik elgondolkodni az élet, a lét értelmén, a teremtésen, a jón, a gonoszon, akkor rendben van az is, tessék, lehet nézni, hogyan szakítja ketté az egyik szereplő fejét a szörny, hogyan vágja ki a biológus a hasából a benne parazitaként fejlődő gonoszt, milyen kütyükkkel lehet feltérképezni egy ismeretlen barlangrendszert. Mert az igazi művészetnek megvan az a csodálatos tulajdonsága, hogy nem csak a tudatra, a tudatalattira is tud hatni.

Régen, nagyon régen láttam olyan filmet a moziban, ami nem csak megérte a kifizetett jegy árát, de még napokkal később is lehetett róla beszélgetni. A Prometheus ilyen. Meg kell nézni. Sokszor.

 (Akit a film mitológiai rétegzettsége érdekel, annak sok szeretettel ajánlom Cavalorn értő bejegyzését.)