A Semmi szigete

Egy kisvárosban járok, mely nem akármilyen adottságokkal rendelkezik. Minden van benne, ami egy átlagos magyar városban nincs. Műemlék, hősi múlt, zeg-zug, vár, varázsos főtér, zsidótemető. Krúdy Gyula imádná, ha lenne egy nyilvános ház. Eleven ember nincs a városban. Üresek a kocsmák, eladók a házak, bezárva a bankfiók, kiadó a pékség, nincs vásárló a boltokban, de sok bolt eleve zárva van. A kegyszer bolt nyitva, tele áruval. Csak a Magyar Posta él, de abban sincs senki, aki levelet, pénzt adna fel, kivéve a rajzó alkalmazottakat. Fejlődnie kellene a városnak, de nem fejlődik, mert nem akar fejlődni. Az itt lakók félnek a változástól, nekik úgy jó minden, ahogyan van. Kapják a segélyt, feketén dolgoznak a szomszédos országban, jobb nekik, ha senki idegent nem látnak, így őket sem látja senki. Nincs más párt jelen, mint az, amelyik azt mondja, hogy „ne változzatok”, „ne engedjetek közétek senkit”, „váltsatok rovásírásra”. Mindenki elment már, aki fejlődést hozhatott volna, s nem jön közülük vissza senki. Így marad ez a szépséges város a Semmi szigete, ahol nincs senki, s nem történik semmi. A város lakói tanulják a rovásírást, ismerkednek a sámánizmussal, várják a feltámadást.