May Károly regényeken nőve fel, nem meglepő, hogy telis-tele voltam vágyakozással az Újvilág iránt. Vágyakozásomat csak növelte 1956, amikor jó néhány osztálytársam ment ki Amerikába szüleivel, s mi, akik otthon maradtunk, csodálatos csomagokat kaptunk, melyekben korábban csak filmekből ismert ingek, nadrágok, cipők voltak. Amerika szakmám szerint is izgatott, hiszen a jelentős szociálpszichológusok legtöbbje Amerikába vándorolt ki, vagy eleve ott született. A 70-es évek elején Visegrádon találkoztam Eliott Aronson-nal,  Morton Deutsch-csal, s pár év múlva alkalmam nyílt arra, hogy egy ösztöndíjjal, melyet tévedésből kaptam meg, kimehettem hozzájuk tanulni. Éjt és nappalt nem ismerve bújtam a könyveket a könyvtárakban, jártam az órákra, ismerkedtem a diákokkal, s mint a szivacs szívtam magamba a szociálpszichológiát. 1975-ben történt mindez. Visszatérvén írtam egy cikket a Valóságba, melyben kauzális párhuzamba állítottam az alapvető szociálpszichológiai jelenségeket és az amerikai mindennapi életet. A cikket sokan félreértették, pedig elég egyértelműen megírtam benne, hogy az akkori Magyarországon nem lehetett klasszikus szociálpszichológiát művelni, mivel hiányzott az a szabadság, mely az individuum lényegét adta Amerikában, s ezen keresztül keletkeztette az „én”-től az „identitás”-ig terjedő szociálpszichológiai jelenségek hosszú sorát. Tanulmányutam természetesen nem volt hiábavaló. Tankönyveket írtam, szöveggyűjteményeket szerkesztettem, tanítottam, s felhasználva a felhasználhatót az Amerikában megtanultaknak, kutattam a magyar nemzeti érzés-és tudatvilágot. Soha, egy percre sem adtam fel, hogy visszamenjek Amerikába. 1980-tól kezdve minden évben beadtam pályázatomat a Fulbright ösztöndíjra, s minden évben elutasítottak azzal, hogy „majd a következő évben” megkapom. De nem kaptam meg, csak 1989-ben, mely után már nem volt következő év. Nagyszerűen éreztem magam Szelényi Iván tanszékén Los Angelesben, s utána már, amikor csak bírtam újra meg újra kimentem tanítani. A sorozat 2000-ben megszakadt, s csak most, 2012-ben folytatódott. 2002 és 2006 között sokszor voltam Amerikában, de más szerepben. Nem kellett a magam sorsa felöl intézkednem, mert hoztak, vittek, s a feladatom a tárgyalás, a kapcsolattartás volt azokkal, akik az amerikai kutatás-fejlesztés és információs társadalom közpolitikai ügyeit intézték.

Most 2012 őszén, amikor visszatértem Amerikába eredeti, egyetemi, kutatói és oktatói szerepemben, különös érzés, hogy mindaz, amit 1975-ben megtanultam, ma is éppen úgy érvényes, amint akkor. A változás csak annyi, hogy eltűnt a televízió az életemből, nincs vezetékes telefon. A könyvtárak éppen úgy lenyűgöznek most is, mint egykor. Bár az interneten ma már minden ott van, egy-egy tartalom digitális elérése nem azonos élmény azzal, mint amikor megtalálom a könyvet, melyet keresek, s helyben mindjárt elolvashatom, kijegyzetelhetem, átgondolhatom.

Két kurzust tartok. Hetente kétszer találkozom a diákokkal, egy-egy találkozás 75 percig tart. Az egyik kurzus az antiszemitizmus lelki archeológiai rétegeit tárja fel a pogány időktől egészen a máig.  A másik kurzus az „én huszadik századom”, ahogy én láttam és látom. Persze van segítségem, Hobsbawm és Ferguson könyveit használom. De a vízió az enyém. Lényege, hogy soha, egyetlen más században sem volt ekkora ellentmondás a megideologizált kegyetlenség és a szofisztikált haladás között.  Fantasztikus kalandtúra.

A campus lét ma is éppen olyan, mint volt 40 évvel ezelőtt. Külön, autonóm világ, benne sok-sok autonóm egységgel, kutatócsoporttal, tanszékkel, intézettel, programmal. S persze pénzzel. Itt nem elérhetetlen álom a tanároknak, diákoknak, hogy elutazzanak a Föld bármely pontjára, ahol konferenciát látogatnak, networkölnek, kutatási terepet találnak. Az Egyetem, a maga ideális mivoltában itt van, Amerikában.

A diákok motiváltak, szorgalmasak, minden feladatot teljesítenek. Az Egyetem teljes infrastruktúrája azon van, hogy a tanulás, a tanítás, a kutatás flottul menjen. A teljes szervezet folyamatos „flow” állapotában van.

S ha ez ennyire tökéletes, akkor miért nem maradtam kint 1975-ben, miért jöttem vissza Magyarországra 1990-ben, s a következő években? Nem tudok rá más választ adni, csak azt, hogy nem bírtam amerikaivá válni. Nem bírtam megszokni a tökéletest és az ideálist. Magyarországon úgy nőttem fel, úgy éltem, s ez várhatóan életem végéig már is úgy is marad, hogy semmi sem tökéletes, semmi sem ideális. Magyarországon minden nap egy nagy feladat. A problémák nem a könyvekben, hanem az életben vannak.

A rendszerváltást követően mindig azt hittem, hogy egyre közelebb kerülünk Amerikához, egyre jobban hasonlít majd az élet s benne az egyetem is ahhoz, amit Amerikában láttam és megéltem. De most be kell vallanom, hogy életem legnagyobb önámítása volt ez.  A távolság nem csökkent, hanem fényévnyire növekedett. Azt hittem, az idegen megszállás az oka az elmaradásunknak. A Szovjetunió ránk erőltetett egy rendszert, melytől ha megszabadulunk, feltör a szabadság, mely Amerikában a folyamatos fejlődés, növekedés, bővülés, gyarapodás oka. De nem lett nálunk szabadság. A megszállók elmentek, s mi magunk hagytuk, hogy helyettük közülünk válogatódjon ki egy réteg, mely a nyakunkra ül, s elfojt bennünk mindent, ami remény, ami jövő, ami szabadság.

Nem leszek amerikai Amerikában, s nem leszek amerikai Magyarországon sem.  Maradok magyar, mint maradt magyarnak Ady Endre.