Korunk a posztmoderné. Élményeink és törekvéseink: minden egész eltörött, a nagy történetek kimúltak, a honnan hová kérdésre nincs hatályos válasz, onnan jössz, ahonnan gondolod, oda tartasz, ahova tudsz, a középpontban a szabadság emancipációja, reményünk az inspiráló káosz. Nincs bizonyosság, nincsenek iskolák, csak az iskolákban. Akármennyire is fáj. Akármennyire is hiányzik. Csak újra összerakható szép, okos részek vannak. És szemét. Ezekkel lehet bíbelődni. Valamennyire. Akárhogyan. Hogy érthetővé, értelmessé váljunk. Elviselhetők legyünk. Elcipeltek a Szimpla Kertbe. Koros konzervatív olvasóknak; ez egy romkocsma. A vígságot kereső és a vígságkereséssel óhatatlanul együtt járó szelektív figyelmű fiatal olvasóknak; ez a gettó. Randa városrész, randa múlttal és pezsgő élettel, ahol nincsenek fejlődési ívek, ahol a múlt nem forrása annak, ami van, ami van, az nem az itt tegnapjára támaszkodik. A múlt s jelen nem egymás örököse, hagyatékhagyója. Ami itt volt az, az elkülönített szenvedés, amit ide hordtak, az egy rontott életverziói elnyűtt kelléktára. Ami körülvesz, azt egyszer valaki megszenvedte, azt egyszer valaki kihajította. Ami itt van az a formáját kereső mindenevő akarat. Recycling? Ha az esetlegesség úgy hozza. Egymás mellett levések vannak. A szék, amin ülök, a hetvenes évekből hátramaradt hulladék, a pultos lányt a kilencvenes évek adta és szép, a színpadon indiai-, magyar- és dzsesszmuzsika együtt, egyszerre, a pillanatba kapaszkodva definiálhatatlan minőség. Nem vonzzák, nem taszítják egymást; együtt vannak. Itt és most, mert valahol lenni kell. Egy silány kor, silány hulladékai között. A szemétdombon. A gettóban. A könnyen ürített, formázott székletre vigyázó illemhely mellett. Nosztalgikus fintor és öklendezés. Enyészett és virágok. Lesz-e ebből holnap? Lehet-e? Befogadja-e a hazámat a jövő? Elég-e ehhez egy pedáns, zseniális cigányzenész?

p.s.

Igazságtalan vagyok. A koncert többi tagjai is remek emberek voltak. Öt taktus után mosolyogtam, mint a vadalma. A közönség ünnepelt, ráadás nem volt.