A magyarok története a keleti eredet és a nyugati hivatás teljesítésének története – idézzük Szekfű Gyula szavait – a „Kelet népe” mindannyiszor keserű lemondás, vagy súlyos válságok árán fizette meg a Nyugathoz való tartozandóságát.

Nyugatos távlatok, keleti lélek

A honába érkező szabad magyar nem tudván, hogy megérkezett nyargalászni akart tovább, s közben élvezni azt, amit a projektjének képzelt. Ez az ő keleti lényege; keleti szabadsága. Álmodozni és nyargalászni a végtelenben. A világ számára természetként adott, aminek célja nem lehet más, mint az ő szolgálata, az ő megtartása. És ez a szabad, vad, ábrándos nyargalászni vágyó lélek egyszer csak a térben beszorul. Trauma. Nincs hol nyargalászni. Legfeljebb a házkörül. Értetlenül állt élete fordulópontja előtt, sokáig tartott, amíg felfogta, hogy mások nem azért vannak, hogy őt táplálják; alkalmazkodni, kooperálni kell. Nem szívesen tette; azt gondolta az adaptáció, a kooperáció; árulás, önfeladás, a nyargalászás a valódi. Van-e élet a nyargalászás után? Ezt kérdezik folyton folyvást, miközben Európa kötött formákban építkezni, kooperálni, szerződni akar. És semmi nyargalászás! A Kelet népe távlatait veszíti és egyben kényszerűen távlatokat nyit. Engedett a valóság szorításának,  s szolgaságba taszítva a gyengéket, lelkében őrizve a Nyugattal ambivalens, Kelet népe vonásokat új távlatokhoz jut. Megjegyzendő: kényszer élmény.

 A lélek lemarad

A képlet ezt tudta. Az ambivalenciát. Ez a szerkezet azóta se tud mit csinálni a Nyugattal. Úgy nézett ki, hogy beleilleszkedik, de aztán képtelennek mutatkozott arra, hogy megértse a feladatát, megértsen másokat, képtelennek arra, hogy használható reflexiókkal álljon elő. Hol egyszerűen magába zárkózott, hol nekiiramodott, lázadt egyet, hogy „félelem és gáncs nélkül, felemelt fejjel kidűljön Nyugat és Kelet között.” A kidőlést követően sebeit nyalogatva, folytatta, ahol abbahagyta, tehetetlenkedett, újra begubódzott s a Nyugattól szűzen ábrándozott. Milyen szépen végezték eleink! Ők még tudtak megdögleni!  Megjegyzendő: a kudarc hőssé tesz élmény.

Tanulni, és tanítani kéne, de ez a szerkezet nem képes se tanulni, se tanítani. Örökíteni képes, de a hagyaték hasznavehetetlen, így az örökös sem magával, sem a hagyatékával, a múltjával, jelenével, nem jut az egyről a kettőre. A múltat van, aki egy romantikus hőstörténetnek, van, aki a meg nem felelések sorának látja,a változtatások tárgyának szinte senki se. Ez a nézőpont egyszerűen hiányzik. És ez a hiány öröklődik. Az egyik óvja a sohasem volt dicső automatizmusokat – az isten adta vitéz magyart – a másik, vagy a mállás trendjét korrigáló automatizmusokban bízik – a csudára vár – vagy a véget jósolja. De nincsenek se dicső, se korrigáló automatizmusok. A vég viszont egyszer, mint mindenkinek meglesz. Az ezt jósolók biztosra fogadnak. Megjegyzendő: cselekvés helyett automatizmusok. 

Magtalanul

A képlet következménye; a nemzet, de kiváltképpen annak döntéshozói hosszú évszázadok óta képtelen szinkronba keveredni a világgal. Az elkerülhetetlen kudarcokat az eddigi túlélési technikákkal kezelik, azokkal, amelyek rendre a kudarcokhoz vezettek. Az alkotó cselekvés alól egyszerűen felmentve érzik magukat. Ha ezt valaki számon kéri meg se értik. Nincs öröklött minta a megértésre! Így menetrendszerűen jön a kudarc, a kudarc pedig egy minimum programot szül: a státusz óvása, plusz a tehetetlenség leplezése. Szép álmok és szép megdöglés, majd a túlélőknek bűnbakképzés és szabadságmegvonás. Megjegyzendő: aszinkronitás, bűnbakképzés, szabadságmegvonás.

A Kelet népe képlet mindig is magtalan volt, de ez a magtalanság a napnál is világosabbá akkor lett, amikor a nemzet a modernizáció feladatával találta szembe magát. Csak az szegény, gyenge idegzetű Széchenyi vállalta fel a maga teljességében a munkát. Bele is rokkant, hogy elmagyarázza; a Kárpátok alatt nem borozgatva, ábrándozni, lármázni kell, hanem tervszerűen fel kell építeni Európát. Nem lelkesen a véletlenekre hagyatkozni, hanem „munkásságunkat okokra állítva” építkezni.  Nem az úttalan puszta közepén a végtelenben, az örökkévalóságig merengeni a nem létezőn, hanem a realitásokban, határidőkben, teljesítményekben gondolkodva tervezni. Fejlődni. És ez fontos, mert nem különb akar lenni, hanem fejlődőképesebb.  Másokkal együtt. És ebben benne voltak a keleti értékek is, a nemes hév, az erő, a bajnoki szilárdság, a nagylelkűség. A Kelet népe egy darabig követte, de amikor mindenkinek megfogalmazta a szabaddá lenni – mint Nyugaton – és szabaddá tenni – mint Nyugaton – programját, az már sok volt. Kihátráltak mögüle, macskazene és sárdobálás lett a válasz. Ez illett az évezredes neveltetéshez. Megjegyzendő: a racionalitás túl nagy teher.

A tévedés

Azt hihettük, hogy ennek mára már vége, magunk mögött hagytuk. De nem, semmi sem változott, ha csak az nem, hogy most nincs Széchenyi szólna. A Kelet népe így zavartalanul akarhat valami lehetetlent, eszébe se jut, hogy nem harcolni kell a szabadságért, hanem dolgozni, racionálisan építkezni, megérteni a másikat és megértetni magunkat. Most zavartalanul akarhatunk valamit, amiről igazából nem tudjuk, hogy mi és miért akarjuk. Csak akarunk valamit. Mert ez az akarás olyan hősi, szép dolog. Eleink is akartak! Harcolhatunk, mint eleink. Mert harcra születtünk. És bízunk a szerencsénkben. Kelet népe vagyunk.

A magyar rulett

És ezzel elérkeztünk dolgozatunk tulajdonképpeni tárgyához a magyar rulett mibenlétének megfogalmazásához. A magyar rulett és a kaszinóbéli rulett között az az alapvető különbség, hogy amíg a kaszinóban a kockázatot valami lehetséges nyereség reményében vállalja valaki, addig a magyar rulett esetében a nyereség fel sem merül.  Csak a kockázat! Itt lehetséges nyereségről senki se beszél, mi azért harcolunk, vállalunk iszonyú kockázatot, hogy akarhassunk. Harcolhassunk. érezzük; vagyunk. A cél semmi, a harc minden! Akarjuk hát a lehetetlent, a semmit, hogy harcolhassunk. Keletiesen, hősiesen, ész nélkül. Lehetőleg úgy, hogy bukjunk! Nem a valamit, hanem a lehetetlent, ami nincs, azaz a semmit. Ez ad értelmet a Kelet népe életének! És ehhez igényeljük a szerencsét! A semmihez!  Nehogy legyen valami, mert akkor mi lesz a dicső bukással! Mélyebben és szélesebb körben van ez bennünk, mint gondolnánk.