Indiáner minapi közlése: T. Williams Orfeusz alászáll c darabját a mai Magyarországon nem tartják aktuálisnak. Emlékeztetőül: a bemutató: 2009. december 19-én történt, az országban ez időtáj fegyveresek véletlenszerűen a légynek se ártó cigány embereket ölnek, alig féléve Tatárszentgyörgyön ismeretlenek felgyújtottak egy faluvégi házat, majd a menekülni próbáló 28 éves cigány férfit és ötéves kisfiát lelőtték. A rendőrség eleinte balesetről beszél és közöli: füstmérgezésben vesztették életüket, miután a házuk leégett. A hivatalos nyomozásnak nem sikerült bizonyítékokat találni etnikai indítékra. T. Williams történetének kezdőpontja; a kisváros polgárai egy olasz bevándorlóra gyújtják a házát, mert „nagy hibát követett el”, a négereknek pálinkát adott. Tettéért elevenen elégetik. És itt maximum drámatörténeti elem a T. Williams tragédia?! Furcsa, de sokan gondolták így, az interneten egy írást se találtam, ami ezzel a párhuzammal foglalkozna. Most pótoljuk.

A gyilkos falka

Az események főszereplője – nálunk is, a darabban is – a barbár, a zsigeri, vegetatív idegrendszer vezérelte, csak lenni és örökíteni akaró emberi egyed. Létezésének a testén túlmutató célja nincs, ha csak az nem, hogy hordozza a fajt, szolgálja a falkát, ahol majd megterem az újabb és újabb szaporulat, ahol a jövő egyedei versenyben örökíthetik génjeiket. A barbárnak minden, ami ezen felül van az veszély, az elpusztítandó más. Itt a siker záloga; észlelni a veszélyt, összpontosítani energiákat, és támadni, pusztítani, vagy pusztulni. A falka kiirt minden, ami több ennél, ami emberi, ami lélek, ami szív, ami szép, ami jelentőssé és értelmessé tehetné az életet. Itt a tudás nyomorult kisszerű ravaszságokra szűkül – légy korrupt! fizesd meg! vedd meg!  vedd rá! éld túl! Itt nincs lélek, az öntudat zavaros tákolmány a vegetációhoz, itt nincs szerelem, csak a viszkető micsodák ajánlgatása. Benne van a darabban, ki van mondva, nem én találom ki. Az események előrehaladtával rá kell jönnünk, hogy a konstrukció menthetetlen, és stabil, az egyed és a falka felmutatásra kerülő „polgári” homlokzata nem az életre, az identitásokra utaló szerkezet, nem kultúra, nem felemel, hanem annak mételyező hiányát eltakaró spanyolfal. Csalás. Ez a T. Williams láttatta kisváros, ahol körbenézve nagyon nehéz nem magunkra ismerni.

A kárhozat útja

Ide érkezik a magányos, harmincadik évében járó, ritka jóképű férfi, aki … aki lássuk be, semmit se csinál. Rosszul mondom, semmit se csinál, ami szabályokba ütközne, munkát vállal, dolgozik, zenél s szenvedélyesen „furcsákat” beszél, majd egy asszonnyal szerelmeskedik nem megkeféli, hanem szerelmeskedik.  A falka érzi a másságát. A kígyóbőr dzseki és a gitár nem azért van, hogy elfedje ürességét, hanem, hogy kifejezze Én-jét. Középpontban az Élethez, a Szabadsághoz, valamint a Boldogság kereséséhez való jog. Itt az Amerika mém, amiről Thomas Jeffersontól, Williams Orfeuszán, a Hair Bergerén át Obamáig mindenki világosan, közérthetően – horribile dictu – fogyaszthatóan beszél, ez Amerika jobbik része, az egyén Boldogság keresésének a jogát elismerő Amerikáé, ahol ez a gondolat ma is offenzívában van és teremt!

A falka vegetatív idegrendszere mindebből pusztán a veszélyt, a mást, észleli és kiadja a parancsot; támadj! És a falka támad. A fiú tehetetlen, hiába kerül minden konfliktust, hiába visel el minden megaláztatást, hiába tűri a méltatlanságot, szerelme hiába őszinte, csalárd módon mégis gyilkosnak, tolvajnak bélyegzik, nincs menekvése, a végén a kutyákkal tépetik szét. Hiába minden a város menthetetlen. Marad a gyilkos a falka. Háborítatlanul. De nem így a néző!  

A megváltottak

Idézet Csepeli György Poszt-Amerikai trauma, Budapest/New York tudósításából: „Budapest halott városnak tűnik … a legnagyobb különbség Amerika és Magyarország között nem a látható dimenziókban van … A reménytelenség forrása nem a magyar test, hanem a magyar lélek. … Amerikában ez nincs így – írja – Ott minden ember nemcsak titok, észak-fok idegenség, hanem elidegeníthetetlen jogok öntudatos hordozója.”

Nagyot tévedek, ha azt gondolom, hogy az öntudatos amerikai nem egyszerűen a polgári, a közigazgatási, a stb. jogok fegyelmezett hordozója, nem egyszerűen az igazodást jelenti, hanem a jogot az Élethez, a Szabadsághoz és a Boldogságkereséshez. Középpontban az egyénnel! (lásd fent) Ez a Nyugat, ahol az egyéni Boldogságkeresésén keresztül vezet az út a Másik, a közösség boldogulásához. Az erre épülő konstrukciók a garancia a barbárságból való kilépésre.   

A menthetetlenek

De itt Budapesten nem ez a divat, nálunk a központi mém nem az Élethez, a Szabadsághoz, a Boldogság kereséséhez kapcsolódik, hanem, a sorsüldözöttség, az élned, halnod kell! – hangsúly a halnod-on – az áldozatok vagyunk, a lázadás/nemzethalál, az egyedül vagyunk, a támadj/menekülj unalmas depressziója, vagy a még unalmasabb hősiessége köré szerveződik. Élet? Szabadság? Boldogságkeresés? Halivúd! Isten ments! Individualizmus? Borzalom! Alávetettséget! A falkán kívül nincs élet! Falkatagságot! Társad nem a Másik, hanem a barbár alfahím! … Előttünk a rosszabbik Én-ünk, ami offenzívában van.

És akkor, amikor idejön Amerika, a más, engedve a kor itt és most divatjának egy laza mozdulattal lesöprésre kerülnek az itt és most nem divatos gondolatokat. A barbár hárít. Nem boldog akar lenni, hanem, boldogtalanságában elégtételt akar venni, pusztítani akar, a Másikat, vagy, ha azt nem lehet önmagát, a sorsát. Tetteiért ugyanakkor semmi felelősséget nem vállal. Ő kereste a bajt! Ezek ilyenek! … – kiálltja és pusztít. És nincs menekvés! Aki megpróbál kilépni a barbárságból, az szociális hulla lesz, mert „eltipor a faj, aminél az egyén mindig csak bliktri” Itt az egyént semmi sem védi. Addig vagy valaki, amíg a falka tagja vagy, az vagy, addig vagy, amit és amíg a falka engedi!  És a homlokzaton makacsul ott vannak az egyént negligáló, pusztító mémek. Itt Orfeusz azt csinál, amit akar, énekelhet, szavalhat, szállhat le s fel mindegy; itt a megválthatatlanok élnek, akik legyártják a magunk halivúdi produkcióit; a boldogtalanok giccsét!

P.S.

Hír, hogy nem lehet jegyet kapni a Nemzetibe. Megy a „katasztrófaturizmus”. Eddig lehetett volna boldognak lenni, most lehet boldogtalanak. Ez a nagyobb siker. Társadalmunk menthetetlen, mert tagjai nem akarnak megmenekülni. A diagnózis rég ismert.