Sorsrontó siker

„Németország súlyos identitásválsággal küzd. (…) a németek még nem munkálták ki saját narratívájukat a huszadik századról. Nem képesek kiszabadulni a tettes-áldozat, ártatlan-bűnös, vesztes-győztes ellentétpárok hamis és megtévesztő világából. Gazdaságát rekordidő alatt talpra állította, polgárainak lelkét azonban még mindig nem tudta újraépíteni.” – így Schmidt Mária. Itt. Hanyatt estem. Majd felkászálódtam s írni kezdtem. I. rész

Mi a magyar? – kérdezte Babits, majd válaszolt – „A magyarság, … történelmi jelenség … ráeszmélés nemzeti kilétünkre, szembenézés avval, ami vagyunk, és ami bennünk van.”  Mondandóját egy remek esszében közreadta.

***

Mi a német? – kérdezte Schmidt Mária és válaszul egy posztba foglalt dolgozatot – itt olvasható – adott közre a németről és a német hatvannyolcasokról. A német az ő történetük. Schmidt Mária úgy látja, hogy a hatvannyolcasok szorításában vergődik és megállíthatatlanul mállik a német identitás. A német a saját hatvannyolcasaik fogságában, kifosztva és elárulva. A dolgozat első sorainál ingerült lettem. Nyugdíjasok szorításában Európa és a világ egyik vezető ereje? Micsoda generáció! Rövid az élet hagyjuk, de nem, én tovább olvastam. Amit elkezdek, befejezem. Fegyelmezett ember vagyok. Német vér az ereimben! Közben azon töprengtem, hogy egy ilyen felkészült, sokat látott, szép karriert maga mögött tudó asszony írásának miért nincs legalább egy bekezdése, amivel egyet tudnék érteni. Vagy legalább egy sora. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy ez a dolgozat nem egyszerűen a németről szól, hanem legalább annyira a magyarról, rólunk is, nekünk. Majd, hogy ez nem történelem, nem identitáselemzés, hanem közkeletűnek, általános elfogadottságra szánt sablonok prezentációja. Politika álruhában. És ha így olvassuk, akkor a dolgozat több mint érdekes, egyenesen izgalmas. Lendületbe jöttem.

Az a 19. század.

Elterjedt vélemény, hogy minden, ami érdeklődésre tarthat számot az a 19. században történt. Valószínűleg Schmidt Mária is ezen a véleményen van, ezért indítja a német identitást a 19. századtól, annak is a harmadik harmadától, amikor is Poroszország vezetésével beindulnak a németek, megcsinálják a Német Császárságot, a Reich-et, és a 20. század elejére Európa vezető gazdasági hatalmává teszik. Ezek Bismarck sikeres évei és a rájuk való emlékezés során előjön a példás gazdasági növekedés, a példás politizálás, a példás politikai sikerek, a példás szociális gondoskodás, a példás példaadás. Ez a példás német! Rend, fegyelem, szervezettség, teljesítmény. Itt van Schmidt Mária példás németje. A Reich alkotója, alkotó eleme. Félreértés ne essék ezek az idők nagy eredményeket hoztak, sokaknak büszkeségre, növekvő önbecsülésre adhattak okot, nem ezzel vitatkozunk, hanem azzal, ami a felsorolásból kimaradt; a) az alternatívák és b) a kor végzetes deficitjei.

Engedjük előre a kérdéseinket. Abból, hogy a Bismarck kora egyfajta aranykor következik-e, hogy ami itt megszületett az a mindenkori, máig töretlenül érvényes német identitás? Bismarck után nincs élet? Vagy csak másolásnak van helye? Bismarck előtt nem volt német? Addig a német maga volt a meghatározatlan? És akkor kérdezzünk rá magára a Bismarck idejében született képletre! Mekkora és milyen irányú mozgásteret nyújtott ez az identitás tulajdonosainak? Képes volt-e a megújulásra, segíteni a németeket az új és újabb kihívások megválaszolásában? Mennyire volt fejlődőképes, innovatív? És miben? Mikor és mennyire volt komfortos? Mikor és mennyire volt szűk? Mennyire volt e képlet számára a Másiknak elfogadható? Mennyire számíthatott pozitív fogadtatásra? Konstruktív megerősítésre? Schmidt Máriának ezek a kérdések nem kérdések, ő kész tényként kezeli, hogy ez a porosz-német identitás az érvényes, az alternatívával nem rendelkező sikeres, mindenkori német. Punktum. Amihez, ha valaki német, akkor ragaszkodnia kell, vagy júdás! Igaz-e ez? A válaszadáshoz nézzük először a német identitást adó vezető erőt; a poroszt. Aztán a kort. Kalauzunk a kiváló Herbert Fisher.  

Minden porosz német, de nem minden német porosz

Sajátságos német típus a porosz. Goethe, aki Weimarban élt, és akit talán elfogadhatunk a német, közép-németországi közvéleményt a mai napig hatóan alakító képviselőjének röviden barbárnak nevezte a poroszokat. És mi, ma is értjük, érezzük, hogy miért. Azért, mert sok figyelemreméltó teljesítmény mellett volt és van ebben az élet kellemességeivel szűkmarkúan ellátott, szigorú katonai hagyományok mellett a feladat elvégzésére, és uralkodásra dresszírozott népben valami durva faragatlan nehézkesség, ami a finomabb lelkületű a szászokat, frankokat és a Rajna vidékieket mindig is bizonyos távolságtartásra késztetett. A poroszoknak – ellentétben a többi némettel – lényegi vonása a határozott érzék és késztetés a hatalom, az állam szolgálatára. A porosz nem politizált, becsületesen, hűségesen végezte a dolgát, tette a kötelességét, ezért mondhatták, hogy Poroszország „a kategorikus imperativus országa”, ahol az önmagáért végzett kötelességteljesítés adta az élet értelmét, ahol a kötelességteljesítés tisztelete megkérdőjelezhetetlen volt. Azt, hogy ez miért alakult így számos magyarázata van; ezt erősítette történelmük, a nyílt nehezen védhető területen való élet, a szomszéd népek kultúrája, azok hatásai stb., stb. De ez nekünk mindegy is a porosz lélek fejlődése nem témánk. Nekünk a porosz vonások adottságok, és nem kívánunk mást tenni, mint ezeket tudomásul véve felhívni a figyelmet arra, hogy a porosz nem egyenlő a némettel és, hogy ez évszázados tény. 

Vérben született

Hol született a német? – kérdi Schmidt Mária. Ahol Német Császárság. Hol született a Német Császárság? Versailles-ban, a napkirály, XIV. Lajos pompás palotájának tükörtermében, miután a porosz-francia háborúban a poroszok vezetése alatt álló német csapatok revánsot vettek a napóleoni vereségért. A csőcselék forradalmával büszkélkedő franciák, a rabló Napóleoni idők örökösei pórban – mondja alig leplezett kárörömmel Schmidt Mária. A későbbi baloldalnak mintákat szállító franciák megbuktak. (Ez nagyon tetszik Schmidt Máriának.) A németek a mennyekben. A győzelem felsőbbségtudata pedig teszi a dolgát; identitást szül! A porosz-német identitást. S jöttek ó a boldog, mámoros idők! Élen a zseniális porosz-német; Bismarck. Minden sikerül. Mondhatni erre, hogy értelmetlen az alcím, mert minden nagy korszak vérben születik, miért a kiemelés? A megjegyzésben van igazság. De nem az igazság. Ez a véres születés tudniillik bennük is maradt. Nem lett egy egyszerű/nagyszerű sörös, virslis emlékező ünnepségre okot adó esemény, hanem egy győzelem, ami után képtelenek voltak letenni a fegyvert, képtelenek voltak leszerelni, civilekké válni.

A sikercsináló identitást teremt

Bismarck alatt a Német Császárság aranykorát élte. A kancellár remekül kiépítette a maga autokratikus rendszerét. Az identitás erősítés I. Csak csínján a liberalizmussal, és semmi szociáldemokrácia! A bismarcki béke húsz esztendeje fantasztikus. És hiába haladt a gazdaság elképesztő ütemben – az identitás erősítés II. – nem tudta zavarba hozni a német szervezőképességet. A német élménye; nincs lehetetlen! Az identitás erősítés III. Sikert sikerre halmoztak. A német napi élménye; a német vezetésre termett nép. Az identitás erősítés IV. A társadalom remekül teljesít, a tudomány és az ipar remekül összedolgozik, az iskolák remekül oktatnak, nevelnek, a kultúra virágzik, gyártja az új identitáselemeket, megfogalmazza a nagy történetet. A figyelem szelektív, a lélek nyitott, a vezetőkbe vetett bizalom fegyelmezetten korlátlan. Már nem is számoljuk az identitást erősítő fejleményeket, eseményeket. Sikeres támaszok sora, sikerre ösztönző perspektívák sora. A múlt s a jövő összeforr, kész a német történet, amiben a német megfogalmazhatja önmagát, ahol szerepre lelhet. Mindenki csak ámul! Ők is.  A németek növekedni, szárnyalni akartak és növekedtek, szárnyaltak anyagiakban, lélekben egyaránt. 

A 70-es évek fejlődése hatalmas kihívások elé állította Bismarckot. Újítások sorát követelte és ennek megfelelően újítás újítást követett. Csak jelzésszerűen. A gazdaságot szolgálandó előbb ’79-ben elfogadtatja a vámvédelmet, majd elindítja Németországot a gyarmatszerző útjára ’83. Érdekesség, hogy ugyanebben az évben alakult meg a máig emblematikus A.E.G. konszern. Közben a haladás nyomában a meg nem érdemelt tömeges szegénység, a nyomor veszedelme. De Bismarck nem hagyja, hogy rendszerét igazságtalannak érezze a német, a siker legyen mindenkié(!) a siker legyen német(!), s a nyomorral szemben is győzelemre viszi a németeket.  Jött a gondoskodó, az oktatást, a várost, a stb.-t tervező, fejlesztő állam – az identitáserősítő új közvetítők, új terek – és jött az új identitást óvó intoleráns állam. És kiiktatja a rendszerkritikával előállókat, a szociáldemokrácia veszélyes, korlátok közé és kontroll alá helyezendő. A sajtó korlátozandó, a gyülekezési jog korlátozandó. Akivel gond van, azt kiutasítják, internálják. Legyen rend! Rendkívüli idők, rendkívüli törvények. Mindent a rend szolgálatába!  A katolikusok is bomlasztó konfliktusokat hozhatnak, gyengíthetik az egységet, jön a Kulturkamf. Ahogy jönnek a sikerek, úgy fogynak a szabadságok, hogy végül szertefoszoljon maga a szabadság is. Az alattvalók az identitást támasztó, óvó rendőrség kezében. De a porosz-német feladatokról, sikerről és nem szabadságról álmodozik, ő nem élte át a szabadság hozta siker élményét, a feladat-végrehajtás sikere pedig szabadság nélkül is megvolt és mindenért kárpótolt. A porosz-német valaki és nem is akárki.

Ebben a rendkívül termékeny korban gondot csak az okozott, hogy a Német Császárság, a Reich és benne a német félt, és a világban is félelmet generált. A németek féltek a szomszédaiktól, és a szomszédai féltek Németországtól. Mindenki látta, hogy a Pax Germanica a német hadsereg szuronyaira épült. De ha nem arra épülne, akkor nem épülne – mondta Bismarck, aki mindenkinél jobban tisztában volt a nyers erő “jótékony” szerepével és nem látta ennek se alternatíváját, se valamilyen pótlékát. Mindettől függetlenül Bismarck a külpolitika kihívásainak is megfelelt. A viszonyok ugyan labilisak, változékonyak, a koalíciók jöttek-mentek, titkos megállapodások jöttek-mentek, felülíródtak, illetve a vágyak szintjén rekedtek, de a béke megmaradt. A császárság pozíciói stabilak. 

A dilettáns nyüzsög

Németország tehát határozott, céltudatos, szervezettségben, hatalmas gazdasági és katonai erővel, fegyelmezett néppel s példás öntudattal, délceg katonás léptekkel jókedvűen, lelkesen, telve tervekkel vonul előre a 20. század felé. Rendíthetetlenül mennek az útjukon, még, ha a győzelmet megszokó diadalittas identitás külső feltételrendszere, belső lelki támasztékai minden látszat ellenére is bizonytalanok. Ezt a fogyatékosságot egyrészt jelzi, másrészt erősíti a németek rossz sajtója, kint is, bent is egyaránt szorongást generál. Amivel nem tudnak mit csinálni, hagyják, hogy ez a szorongás, beépüljön a németbe, illetve a Másikba, hogy ez alakítsa az identitásokat. A szorongás a képlet érzelmi háttere. De a szorongás kellemetlen érzés, kezelendő, jött is a kezelés, pontosabban a végzetes félrekezelés, a végzetes önterápia; a militarizmus.  A katonai szellem átjárja a német polgárt, átitatja a társadalom, egész gazdasági és szellemi életét.  A századvégi porosz-német nem viszolygással, félelemmel néz a háborúra, hanem mint valami természetes férfias erőpróbára, aminek jutalom a vége. A háború, ha lesz – legyen!! – rövid lesz, derűs és diadalmas. Ez a háborús sikervágy, különösen, ha a nemzetközi gyűlölködéssel, a másik könnyű legyőzésének képzetével párosul – ez pedig ezzel párosult – mámorít, s naiv csőlátóvá tesz. És ebben, a realitásérzék elvesztésében, van a bismarcki német képletnek a legnagyobb kockázata, amit a németek pechére II. Vilmos realizált is. Az új, fiatal császár egy kukkot se értett meg Bismarck zsenialitásából, s azt hitte csak úgy büntetlenül nyugdíjba küldheti, majd szabadjára engedheti nyughatatlan arroganciáját, hogy ő is ugyanúgy tudja csörgetni a kardot, mint a volt kancellár, az a bolond vénember. Azt hitte, kardot csörgetni nem ügy. Tevékenységével, megszólalásaival nem ellensúlyozta a német identitás gyengéit, hanem éppen rátett egy lapáttal. Szó se róla Bismarck is hajlamos volt az erőszak kilátásba helyezésére, de ő ezt ésszel tette, tudta hol a határ. II. Vilmos viszont csak nagy, mondhatni határtalan élvezettel fenyegetőzött. Erő ész nélkül. II. Vilmos idején a németek egy merev, a sikerek által homályosan látó, a realitásérzékkel hadilábon álló, szabadsághiányos, alternatívahiányos identitás – háttérben a szorongás – által kijelölt kényszerpályán masíroznak. A háború felé. Amelyik egy cseppet se lesz olyan, mint amilyenre vágytak. A háború nem kívánság műsor. De ők ezt nem tudták. Bismarck pedig már halott! Schmidt Mária pedig ebből az egészből semmit se látott. Liberális képzelgés – legyint.  Rend, fegyelem, szervezettség, virágzás. És az ellenség. Ő ezt látja.

Folytatás holnap: Mitől mísz a Fräulein?