Ma, szombat este a Spinozában Heller Ágnes est: Mióta nép a zsidóság? A zsidóság eredete. Mióta beszélünk zsidóságról? Mitől nép a nép, mitől zsidó a zsidóság? A beharangozó inkább keresi, mintsem megjelöli a témát. Nem tehetünk mást, folytatjuk a kérdéseket.

Mi a nép? Fikció, vagy társadalmi tény? Történelem? Emlékek? Az “a priori” valóság generálta mémek hordozója? Mítoszok? Csodálatos konoksággal hitt, hol volt, hol nem volt valami? Mi a nép? Ez a hit? Ez a konokság? Váltsunk dimenziót! Melyik nép lehet a zsidó? Az állampolgárok csoportja? Egy területen élők politikai közössége? Uralkodók és alattvalók egysége? Vagy a vállalt sorsközösségben élők csoportja? Mi van a fókuszban? Szabadság és identitás? Vagy az eredet, a test, a vér hozza az identitást? Faj vagy lélek? Miben él a zsidó nép? A Gemeinschaft-ban? A Gesellschaft-ban? Mitől nép a zsidó? És milyen nép? Nem a jó, vagy a rosszra kérdezek, hanem a mögötte lévő, vagy ha tetszik az általa hordott szerkezetekre? Mi a viszonya a modernséghez? A szabadsághoz? A diktatúrákba futó radikalizmushoz? Radikalizmusokhoz? Milyen szerkezetben gondolja el magát? Hogyan gondolja a rivalizálást, a státuszversenyt? A fejlődést? A kapcsolatokat? Mi a viszonya kiválasztottakhoz, az elithez? És ki választ? Mi a viszonya a kiválasztókhoz, az önmagukat kiválasztókhoz, a nómenklatúrához? A válasz nem belügy. Itt élünk. Pesten. Együtt. Itt a 20. század magyar történelemben a zsidók benne vannak, mint fában a szög. Itt a 20. század zsidó történelmet a magyarok körbeveszik, mint fa a szöget. Nem engedik egymást. Egymás foglyai? Túszai? Társai? Itt nincs magyar zsidó nélkül, itt nincs zsidó magyar nélkül. Lehet próbálkozni, lehet trükközni, de oktalan.  

Heller a magyar – zsidó együttélésről. A babilóniai hódoltság idején Jeremiás próféta azt javasolta a zsidóságnak, hogy akik külföldre mentek, nem otthon élnek, mindig tartsák be annak az országnak a törvényeit ahol élnek, legyenek jó polgárai annak az országnak, mert annak az országnak a jóléte az ő jólétük is egyben. … A modernségtől kezdve, amikor a nemzetállamok kialakulnak a zsidók azonosultak azzal a nemzettel, aminek az államában éltek. A magyarországi zsidók Magyarországon magyarokká váltak, részt vettek a forradalomban, önkéntesként részt vettek az I. háborúban és úgy érezték, úgy gondolták, hogy ők teljes jogú magyar emberek, jó magyar emberek, holott zsidók maradtak. Ennek vetett végett a holokauszt és előtte zsidóellenes törvények abban az értelemben, hogy kétségessé tették, hogy ez az azonosulás helyes volt-e. De hiába a kétség. A holokauszt után nagyon kevés zsidó hagyta el az országot, kevesebb, mint a környező országokból, a rendszerváltozás után sokan jöttek haza. Többen, mint a környező országokba. Pedig ott, ahonnan jöttek sikeresek voltak, sikeresen éltek, és mégis hazajönnek. Hiába az ellenszenv, hiába a …

Hazajönnek – bólogatok. Ki érti ezt? Az Én belső szerkezetei az autentikus ittlét-re (Dasein) törve döntenek? A kettős identitás működik? Erről szólnának a haldokló Kertész Imre megrendítő szavai. Berlinben van kenyér, dicsőség, világhír, és megértés, itt van az autentikus ittlét? És ez a fontosabb minőség? Mindamellett, hogy ez az itt lét nemhogy nem komfortos, de kifejezetten utálni való, visszataszító és barbár módon kegyetlen? Ez adja a fontos ittlétet? A gyilkos elutasítás? Ki érti ezt?

P.S.
Így indulok az estének. Izgatott vagyok, mint amikor kamasz koromban – nem erről mélázva – a kirakatban megláttam az új P Howardot. Ha tetszenek érteni.