A hitről beszélgetni és gondolkodni meglehetősen nehéz. Pláne nehéz ma a hitről beszélgetni, amikor gondolkodni sem feltétlenül divatos. Miben hisz, aki hisz, és miben hisz, aki nem hisz? De nem, ezt most hagyjuk, erről pár éve már beszélgetett egy kötetnyit Carlo Maria Martini és Umberto Eco. 

Érdekeljen mondjuk minket most inkább csak a hit, a hit és más ne. Miben hisz, aki hisz? Istenben, vágjuk talán rá katekizmushoz edzett szívvel, aztán még vallási hovatartozástól függően esetleg hozzáteszünk Istenhez ezt-azt.  A szentek közösségét, vagy a Megváltót, a megváltás ígéretét, a Nirvánát vagy a jó ég tudja, még mit nem. Vagy a jó ég sem, mert végtére is, nem érdekli különösebben, miben hiszünk.

Ha gondolkodni nem is árt, kell-e beszélni a hitről? Lehet-e egyáltalán beszélni róla olyan értelemben, hogy meg lehet-e fogalmazni a hitet univerzális fogalmak mentén? Jó, nem kell izgulni, nem kell megtanulni egy definíciót. Most kivételesen nem.

Élt egyszer egy kiváló bécsi születésű zsidó filozófus, nevezett Martin Buber. Buberrel sok dolog megesett élete során, többek között az is, hogy összebarátkozott egy Franz Rosenzweig nevű német fiatalemberrel, aki történetesen ugyancsak zsidó és ugyancsak filozófus volt. Az élethez kell egy kis szerencse is. Mindkettőjüket élénken foglalkoztatta az ember és Isten is, valamint az is, ami e két dolgot, sőt harmadikként a világot összekötheti. Nem akarom túl bő lére ereszteni, a két jó barát hosszasan beszélgetve, együtt elmélkedve és gondolkodva, előállt több érdekes filozófiai munkával is, már ami Isten és az ember viszonyát illeti. Dialógusfilozofáltak, ami ez esetben nem az egymás közötti dialógusra értendő, hanem Isten és az ember és/vagy a világ dialógikus viszonyára. 

Martin Buber aztán 1923-ban kiadta az Én és te című filozófiai esszéjét, melyben meglehetősen röviden (sokkal rövidebben, mint Franz barátja egy másik műben) megfogalmazta filozófiájának központi kérdését, az ember, a világ és Isten viszonyát. Pontosabban nyilván ennél egy kicsivel bonyolultabban, árnyaltabban szemlélve a kérdést: az Én, a Te és az Az dinamikus kapcsolatrendszereként írta le a világot. 

De kanyarodjunk vissza a hithez. Mi a hit? Buber nem is hitnek hívja, amiről mi beszélünk, hanem azt mondja, az  Én feltétel nélkül odafordul a Te-hez, és ennek az odafordulásnak ellenoldalán, a Te oldalán, ott áll az üdvösség. Szerintem szép gondolat.

“Nem úgy van, mintha Istenre következtetni lehetne valamiből, mondjuk a természetből, mint annak alkotójára, vagy a történelemből, mint annak irányítójára, vagy akár a szubjektumból, mint Én-ből, mely magát benne gondolja. Nem úgy van, hogy valami mást „adott”, és ezt majd abból kell levezetni, hanem ez a közvetlenül és legelsőként és tartósan velünk átellenben létező: melyet jogosan csak megszólítani lehet, kimondani nem.”
“A szemlélt titokban, ahogyan az élet valóságában is, nem az „így van” és nem a „nem így van” uralkodik, nem a lét és nem a nem-lét, hanem az Így-és-másképp, a lét-és-nemlét, a föloldhatatlan. Az osztatlan titokkal osztatlanul átellenben állni – ez az üdvösség előfeltétele.” Martin Buber: Én és Te

Úgy tűnik, a hit, ennek az áthangolódásnak, odafordulásnak a külső megnyilatkozása, mindig egyedi, mindig az egyénen belül zajlik, de nem tévesztendő össze a magánnyal. A vallási közösség azonban valami más. A vallási közösség, mint minden emberi közösség, az emberek egymás iránti viszonyát, és nem kizárólag Istenhez való viszonyát hivatott megmutatni, és a közösségben való lét éppúgy vihet közelebb Istenhez, mint ahogy el is távolíthat tőle. Hogy az egyházak a közösség élményét egy adott korban hogyan tudják építő módon felhasználni, az bizony sok mindenen múlik. Ettől függetlenül (vagy éppen ezért) a közösség nem irreleváns az egyén szempontjából, de irreleváns a hit szempontjából.


A hit tehát mindig az egyéné, az Én-é, és nem a Te létébe vetett bizonyosságot, hanem pusztán az odafordulás bizalmát fejezi ki. Mert mit mondott Pilinszky János a hitéről? “A semmit tudásra törekszem. … Bízom a keletkezésben. … Bízom az eleve áttekinthetetlenre tervezettben.” És mit mondott Richard P. Feynman, a huszadik század kvantumfizikai  géniusza?   “Nem hiszem el azokat a … történeteket, amiket az ember és az univerzum kapcsolatáról kitaláltak., mert túl esetlegesnek, túl helyhez kötöttnek tűnnek számomra.  Idejött a Földre! Isten EGY aspektusa jött ide a földre, ezt ne felejtsük el! Különben nincs arányosság ebben az egész rendszerben.  … Amikor kételkedsz és kérdezel, egy kicsit nehezebb hinni. De én együtt tudok élni a kétséggel, a bizonytalansággal is, és azzal, hogy nem tudok mindent. … Nem KELL tudnom a választ.” 

Mi az ember? És hol az ember helye a világban? Egy hetvenegynehány évig működő szerves, szén és nitrogénalapú organizmus, mely az elektronfelhő ködéből egy napon összeáll, hatással van mindarra, ami körülveszi, majd elenyészik. Mi a valószínűsége, hogy a kvantumrészecskék halmazából éppen így, gondolkodva válik ki néhányszáz milliónyi? Nem tudjuk.

Mindenesetre gondolhatunk Paulira is. Tilalmi elve szerint minden pályát csak két elektron foglalhat el. Így működik a világ. Van egy Én. És van egy Te. Én anyag, Te energia. Vagy fordítva. Hullám mindkettő, amit az univerzum első impulzusa szült. Mindenki úgy hívja, ahogy akarja.  Εν άρχή ήν ο λογος. Én többnyire így, de ez nem fontos.