Május 25-én a Kogart Galériában mutatja be Bíró Judit – Csepeli György szerzőpáros a Kis emberhatározó c. könyvét. Nocsak! A meghatározatlan meghatározása? A kis meghatározatlanhatározó? Ízlelgetem a könyv címét. A változatok megértését segítendő emlékeztetem az olvasót, hogy a kötet egyik szerzője – Cs. Gy. – korábbi tanulmánykötetének címe: A meghatározatlan állat, ahol középpontban az ember, mint a világba kivetett, a természetből „kilógó”, a kultúrába „belógó” meghatározatlan állat.  Amit most Bíró Judittal kismeghatároznak. A meghatározatlanból a meghatározás felé – folytatom a kötetcímek egy ívbe foglalt együttes ízlelgetését. Nézzük a kiinduló pontot. Kérdésünk: mit értsünk itt és most az ember meghatározatlanságán. Egy 2006-ban készült interjút idézünk:

Ocsovai Gábor – Köteted címét Nietzsche nyomán választottad: A meghatározatlan állat. Ugye az ember eleve úgy indul, hogy egy meghatározatlan állat. Aztán – mivel ezt a szívességet senki más nem teszi meg neki – önmagát határozza meg. Ezzel küszködünk, de az önmeghatározás valóban az első lépcsője annak, hogy idővel önsorsunkat is formálni tudjuk?

Csepeli György – Ez egy nagyon mély jelző, ez a „meghatározatlan”. Ez nem egyszerűen arra vonatkozik, hogy én saját magamat, mindenki saját magát, meg kell, hogy határozza, ez egy következmény, ami az igazi előzmény, hogy a kultúra, mint olyan teszi lehetővé, hogy az ember, ez a sajátos, természetből kitagadott, de ugyanakkor természeti gyökereit megőrző lény, megmaradhasson a világban. Tehát itt döntően szövetségről van szó, amit a meghatározatlanok egymással kötnek annak érdekében, hogy megtalálják azt a hagyományt, megtalálják azt a pontot, amely csak a lélekben van, melynek segítségével a megtagadott természeti örökséget kárpótolni tudják. Másfelől is nagyon mély ez a “meghatározatlan” jelző, mert egyúttal arra utal, hogy ahány kultúra, annyi meghatározottság, és ezek nem feltétlenül kiegészítik egymást, hanem épp amit napjaink tragikus konfliktusai mutatnak: sok esetben tagadják egymást, és ez egy borzasztó nagy hajtóereje a történelemnek, mind pusztító, mind konstruktív értelemben. (Elhangzott Magyar Rádió „Gondolatjel” című műsorában, 2006.02.12. A teljes szöveg itt)

A végzet

A pszichoneurózis – magyarázza Jung – a magát meghatározni nem tudó, a magának értelmet adni képtelen, csak cél nélkül ődöngő lélek szenvedése. Ez az állapot nem egyszerűen örömtelen, hanem kifejezetten szenvedésteli. Az ember, a meghatározatlan állat mindaddig szenvedésre van ítélve, amíg meg nem határozza önmagát. No, akkor nosza! Határozzuk meg magunkat! – ajánljuk az embernek. Csakhogy az ez irányú igyekezet rendre nyugtalanságra okot adó tapasztalatokat hoz. Napi élményünk, hogy ugyanarról a szociális tényről – magamról, rólunk, róla… – eltérő ismeretek vannak ugyanabban a közegben, hogy ugyanarról a szociális tényről – magamról, rólunk, róla… – kialakított véleményeinket, meghatározásainkat képtelenek vagyunk evidenssé tenni mások számára. Csóváljuk a fejünket és / vagy dühöngünk.  Azt tapasztaljuk, hogy látjuk a meghatározás előttünk álló problematikáját, de nem tudjuk megoldani. Csóváljuk a fejünket és / vagy dühöngünk. Akárhogy is igyekszünk, minden igyekezetünk ellenére maradunk meghatározatlan fuzzy-k, elmosódott halmazok, és … és  …. és nincs tovább, hiába csóváljuk a fejünket és / vagy dühöngünk, bele kell törődnünk, be kell lássuk, hogy mind e mögött, az ember, az ember feladatot felismerő, de azt megnyugtatóan elvégezni nem tudó értelme áll. Puff neki! Képességhiány! Ha meg akarjuk úszni meghatározatlanság okozta kellemetlenségeket, ha jól akarjuk érezni magunkat, hipp-hopp okosodnunk kéne, legott át kéne lépni az árnyékunkon. De ez még soha senkinek se sikerült és nem is fog. A hétköznapi ész, az egészséges emberi értelem, vagy a tudomány, mint koncentrált coomon sense sokat fejlődött ugyan, de ennek ellenére képtelen meghaladni a legbanálisabb korlátait. A meghatározatlan egyben meghatározhatatlan lesz. A feladat örök, a szenvedés, a kiborulás veszélye; örök. Ezzel együtt kell élni, miközben csinálnunk kell azt, amiről tudjuk, hogy nem tudunk, mert a beletörődés, a lemondás sáncai mögé se gubódzhatunk, mert a szellemi tétlenség, a lelki meddőség csak fokozza a gondokat, s jön a neurózis. Jung megmondta. Menekülni kell! Ezért az embernek nincs megállása, szorgosan töpreng, állandóan próbálkozik, meghatároz, értelmet ad magának, majd mert nem sikerül, kesereg egy sort, aztán kezdi az egészet előröl. A cél ugyan elérhetetlen, de vegyük észre a felé vezető úton vannak biztató szakaszok, a próbálkozások magukkal hozzák az élet csalfa reményeit, a röpke elégedettség pillanatait. Boldogság ez, de szomorú boldogság, olyan, amilyennek Sziszüphoszét képzeltük annak idején, mert bár az istenek reménytelen küzdelemre kárhoztatták, ő nem lázadt, hanem elfogadta azt, és rendre felemelte a kősziklát, s közben mégiscsak úgy érezhette, hogy fölébe kerekedett sorsának. Gondolom, így lehet boldog az önmaga meghatározása felé menekülő ember is, akinek minden lépésében, minden alkotásában, ott a meghatározatlan meghatározása irányába tett, értelmet kereső momentum. Mindig, mert sohase sikerül.

A rosszul menekülők

A sikertelenségek, a reménytelen próbálkozások azonban nem egyformák, vannak fokozatok, stílusbeli eltérései, aszerint, hogy mennyi bennük az alkotó elem. Vannak, akik elegánsan, vannak, akik borzalmasan buknak, vannak, akinek majdnem sikerül, vannak, akiknek csak azért jut valami, mert a kudarcaik se maradéktalanok. Fontos lenne nekünk, ha e téren a szépen, a gazdagon elbukók felé fejlődnénk, mert társadalmunk/nemzetünk/népünk/ az egyes emberek sokasága, együtt s külön – külön a világ legboldogtalanabbak csoportját alkotják, olyan boldogtalanok vagyunk, hogy akik nálunk is boldogtalanabbak azok már boldogtalanságukban boldogok. És e világcsúcsban ott a hibás önmeghatározásunk okozta szerencsétlenkedés, amely ingerel, uszít, gyötör s már – már az egymás és önmagunk engesztelhetetlen gyűlöletébe kerget. Hibát, hibára halmozunk, tehetetlenségünkben rosszul szabott, avítt, régről maradt, vagy most hamarjában felületesen összefércelt, slampos konfekció meghatározásokba bújunk és meg vagyunk sértődve, ha lesajnálnak. Alulteljesítünk, átélési, viselkedési zavarok, prezentációs, élményfeldolgozási és még ki tudja milyen zavarok között vergődünk. Messze a lehetőségeink alatt élünk, messze az ember lehetősége alatt élünk és amit produkálunk az se magunknak, se másoknak nem érték, az maga a hasznavehetetlenség. Folyomány: mint egy akarnok hasznavehetetlen viszálykodunk, kötözködünk, tukmáljuk magunkat, s ha nem kellünk ellenséget látunk mindenütt, azt hisszük, hogy a Másik, a világ fenyeget, közben csak unnak, a fenyegetettség nem kívülről jön, hanem bennünk van, a belénk ragadt tévedések, hibák generálják. Bele kell vessük magunkat a reménytelenül lehetetlen küzdelembe, meg kell ismernünk a végtelen magunkat, a végtelen lehetőségeinket és ki kell találjuk a konkrét magunkat, a magunk valóját. Mert ez az élet. Újra és újra meghatározni, megalkotni önmagunkat. Hogy kevesebb bajunk legyen. Nem fog sikerülni, mert lehetetlen, de ha jól csináljuk, addig, amíg csináljuk, mégiscsak jobb lesz.  

A várakozás

Ma úgy gondolom, hogy a hétvégén bemutatandó a könyv ebben a „meghatározás csinálásban” nyújt majd segédkezet, erre inspirál. Értesd meg magad, értsd meg a Másikat, legyél valakivé, vedd észre a valakit … Szocioterápia lesz a javából, mert miközben a szerzők és a beharangozók mindnyájunkat egy izgalmas szórakoztató nyárelős kalandra csábítanak, abban is biztos vagyok, hogy a kötetben minden könnyedsége, humora ellenére ott lesz az ember, a világba kivetett meghatározatlan állat reménytelen, heroikus küzdelme, hogy valakivé legyen, hogy megmutathassa magát, hogy látva lássák. Hogy szerethessék. Hogy noldog lehessen. És ez enyhet ad. Mindenkinek. Amíg olvas, amíg gondolkodik, amíg küzd. Kicsiknek, nagyoknak, szőkéknek, barnáknak, amatőröknek és profiknak egyaránt.

P.S.

Igazán kíváncsi vagyok, hogy a fentiek mennyire illenek majd a könyvhöz. Ráéreztem, vagy mellé lőttem? Pénteken kiderül.