Ma talán nem lesz olyan nagyon meleg, üssük fel a nyolckötetes Magyar Néprajz Osztálytársadalmak, népi osztályok c. fejezetét. Nincs jobb dolgunk. Nyaralunk. Ott az alábbi ábrát látjuk.

Az ábra nézegetése, ha a nyári forróság ellen nem is ad enyhet, de a Mozgó Világ Horthyról szóló Fapados Szalon rendezte konferencián elhangzott előadások továbbgondolását kifejezetten segítheti. És most már bevallhatjuk ez a célunk. Nyár van. Mit tehetnénk egyebet? A képen azt látjuk, amiben 150 éve élünk, az, ami az életünk magunk szerkesztette tere, és ami – mint adottság – meghatározza lehetőségeinket. A konferencián az itt kiinduló pontnak választott gondolatot Vitányi Iván exponálta. Nézzünk bele a videóba, másról is beszél, de én ezt a vonalat ajánlom kiemelésre.

Az a kettős társadalom

 A Vitányi emlegette 150 év nem más, mint az Erdei-féle kettős társadalom. Nézzük e szerkezetekhez kapcsolható standard kulcsszavakat. Feudalizmus vs. kapitalizmus; redisztribúció vs. piac; alárendelődés vs. autonómia; hatalmi érdekkijárás vs. piaci kooperáción alapuló érdekkövetés; paternalizmus vs. önszabályozás, militarizmus vs. civil társadalom; betagozódás vs. kooperáció, születéssel szerzett jogok vs. teljesítményen alapuló jogok; státusz vs. vállalkozás; extroverzió vs. introverzió, álmodozás vs. realitás elv; kockázat kerülő illúzió vs. kockázatvállaló realitás; szenvedő sors vs. cselekvő terv; önsorsrontás vs. sikerkeresés; önfelmentés vs. önreflexió; identitás vs. identitások; sérelmi politika vs. teljesítményorientált politika; és így tovább. A sor folytatható, amíg a szerver bírja.

Polgárosodás kiszámolva

Ezek az egymással rivalizáló paradigmák adták a társadalmi szerkezetünk kettősségét, mindaddig, amíg a múlt század közepén a polgárosodást ki nem ütötték. Először jött a zsidóüldözés, amikor az emberi faj fejlődését egyengetendő a polgári szerkezet legfőbb honi hordozóit kívánták likvidálni, majd a Sztálin hiszterizálta, gyerekes kényszerképzetekkel terhelt funkcionáriusok terrorcsapata, akik osztályalapon az egész képletet morzsolták szét. Megsemmisíteni  nem sikerült, de szétmorzsolni igen. Ezzel arra célzunk, hogy a képlet szerkezete eltűnt ugyan, de maguk, az általa generált mémek tovább éltek. A minták megmaradtak, miközben a szerkezeti megalapozottság eltűnt. A mémek szerkezetté ugyan nem állhattak össze, de megkerülhetetlenül ott voltak, s részben élték a maguk szeparált/lefojtott méméletüket, részben beemelték őket a lényegileg üresen exportált, a keleti feudalizmus ihlette nómenklatúrába. Az ön- és a politikai érdekeit képviselni akaró hatalomgyakorlók nem tehettek mást, szükségük volt ebből a halmazból egy csokorra, mert a vezetőnek hasonulnia kellett a vezetettekhez. Ez a vezetővé válás útján a minimum teljesítmény, ez másképpen nem megy. (Időben 1962-64-ben járunk) A jelzett hasonulási folyamat szüli a szocializmus kispolgárosodott magyar modelljét, aminek 89-ben a nómenklatúra leváltása vet majd véget amivel szabad utat kap a nyugatosodás. Gondoltuk, akkor! A tévedés mára már a napnál is világosabb.

Kísértetek

És itt kapcsolódunk a konferenciát követő kerekasztal beszélgetéshez, ahol is Heller Ágnes arról szólt, hogy társadalmunk tömegtársadalom, azaz nem a rendiség, vagy az anyagi javakhoz való viszony, hanem a politika intézményei, a network, a jog, a stb. által szerveződik.

Igen de! – vetjük közbe – de mi nap, mint nap úgy látjuk, hogy életünk most is a fent jelzett paradigmák, a hozzájuk rendelhető standard kulcsszavak birkózása jegyében zajlik. Várjuk a tömegtársadalom mozgásait adekvátan szervező liberális demokrácia teljesítményeit, és … és nem jön. Újra és újra meglepődünk. Amit tapasztalunk az a magtalanság, a kulturális alulteljesítés. Úgy érezzük, hogy az ígéretekkel, a lehetőségekkel, a kialakított intézményi rendszerrel szembemenve valami poros, már a születésekor, és most a reneszánsza idején pláne elaggott ízét tukmál ránk a sors. Istencsapás! A kettős társadalom él, és a polgárosodás krónikusan defenzívában!  Kapitalizmus, polgárosodás nélkül. A rendi szerkezet asszimilál. A magyar modell élt, él és élni fog. Ahogy 150 éve. A polgár nem hogy nem nő az égig, de ha nőni akar asszimilálódnia kell. A feudalizmusunkhoz. Nem ő asszimilál, hanem neki kell asszimilálódnia. Esetleg kivándorolhat. A polgári permanens védekezésben, és permanens vesztésben. A veresége ugyan sohasem végleges, most se tűnik annak,  de képtelen kierőszakolnia a paradigmaváltást, képtelen Nyugatra lökni az országot. Marad a kettős társadalom a feudalizmus dominanciája mellett. Vitányinak igaza van, minden díszlet, átfestés ellenére ugyanazzal a nyomorúságos szerkezettel kínlódunk. Hellernek  igaza van, ennek a képletnek nélkülöznie kéne a rendi-, osztály meghatározottságokat és ezért tömegtársadalomként kellene viselkednie, de aszinkronban a világgal úgy tesz, mint egy rendi- osztálytársadalom. Kulturális mintáink túlélték önmagukat. Mém kísértetek fogságában vergődünk. Modellünk egy hulla, aminek még nő a körme. A múltba veszett régi dallamokra táncolunk. És így tovább. Ez minden nyűgünk oka. S ez alatt a reménytelen szerkezet alatt pedig a társadalom tömegei nyomorognak. Mint az elmúlt 150 év zömében. Ami nem istencsapás, hanem tehetetlenségünk szégyene. Nem erre számítottunk? De nem tettünk semmit azért, hogy ne ez legyen, csak azt, hogy arra számítottunk, hogy nem ez lesz! Vártuk a csodát. Drukkoltunk. A csoda nem jött és most pedig meg vagyunk sértve. Duzzogunk. A szerkezet gyerekei vagyunk.

Folyt köv. Mi Lúzer