Az orosz szerelem a boldogtalanság egyeteme. A férfi gyenge, a nő erős, de egyik sem találja meg a másikat, vagy ha igen, a találkozás túl korai vagy túl késői. Tatjana és Anyegin születik újra meg újra. A történetek azért megkapók, mert nincs bennük semmi végzetszerűség.  A hősök akár boldogok is lehettek volna.  Látták, de nem vették észre egymást. S mire észrevették a másikat, az már eltűnt.  A kapcsolatot a kapcsolat hiánya élteti. Nem mintha, nem akadna más, de az igazi mindig az, aki nincs ott. S mire ott lesz, már nem lesz igazi, mert az idő őt is elpusztította. Az idő múlásában mindenki bűnössé lesz, mardossa a lelkiismeret, de hiába. Amit nem tettünk meg, azt jóvá sem tehetjük. Az igazi bűnös mindig a nő. Ő az, aki átéli a veszteséget. A férfi csak van, a nő azonban volt és lesz is. Férfiak írnak nőkről. A boldogtalanság mintha megnyúzná a férfiakat, akik leírják, hogy mi történt velük és a nővel, akit szerettek, de nem tudták neki elmondani, hogy szeretik. Vagy a nő elmondta nekik, hogy szereti, de ők nem tudták megérteni, hogy mit jelent az, hogy őket valaki szereti. Az orosz szerelem a meg nem értettség viszonya, melynek tragédiája, hogy benne volt a megértés esélye, melyet elragadott a férfi önzése. A nő magára marad. Az ő szemével látjuk a történetet, mely egyben férfi szem is. Az androgün látás teszi egyedülállóvá az orosz szerelmet, mely a valóságban egészen más volt. Durva, közönséges, érzelemmentes.  Miért lett volna más az orosz szerelem, mint az orosz társadalom? A szerelem menekülés volt a valóság elől, de nem mindenki tudott elmenekülni. Az orosz szerelem történeteit a menekülők írták, esélyt kínálva az esélyteleneknek. Mára már mindenki orosszá vált, s minden szerelem orosz lett.