1984 Franciaország 
Erre meg mondhatom, hogy az én kedvenc Eb-m. 14 éves voltam és a szívem a kékekért dobogott. (Még most is, sok csalódás után is.) Az a francia válogatott minden idők egyik legjobb futballcsapata volt. Nem bírom ki, hogy na írjam le a döntőbeli összeállítást: Bats – Battison (Amoros) – Bossis – Le Roux – Domerque – Tigana – Fernández – Platini – Giresse – Lacombe (Genghini) – Bellone 
Ez volt az első Eb, amin az összes UEFA-tagállam képviseltette magát, a nagydöntő még mindig nyolccsapatos volt, de a szervezők rájöttek, hogy hiba volt eltörölni az elődöntőt, ezért ezek visszakerültek a programba. 
De minden szerkezeti változást, sőt minden mást elhomályosított egy játékos: Michel Francois Platini. 
Kilenc gólt rúgott a nagydöntőben. Sem előtte, sem utána nem jutott senki öt fölé. Övé volt az Eb első gólja, egy Dánia elleni győztes találat, aztán jött egy mesterhármas a belgák ellen (5:0), és még egy a jugoszlávok ellen (3:2). Az ő hosszabbításban lőtt góljával verték Portugáliát az elődöntőben (3:2), és ő lőtte ez első gólt a spanyolok elleni döntőben is (2:0) 
Ráadásul a két hármas „tökéletes mesterhármas” volt: egyet jobbal, egyet ballal, egyet fejjel. 
Na erre varrjon gombot bárki is!

A végredemény: 
1. Franciaország 2. Spanyolország 3. Dánia és Portugália

1988 NSZK

Ahogy közeledünk az időben egyre élesebbé válnak az emlékek. Ez nem feltétlenül jó – ez volt ugye a Bundesliga frizurák fénykora, meg az a holland mez is… 

De azért a hollandok nem erről maradtak igazán emlékezetesek, hanem a szuper játékukról, amit a Rijkaard, Gullit, Van Basten tengely vezérelt, és SuperMarco csodagóljáról a szovjetek elleni döntőben.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy a Szovjetunió Eb-n szerepelt, és az egyetlen alkalom, hogy a többször is nagyszerű játékosokból álló holland válogatott nagy tornát tudott nyerni. 
Ezen az Eb-n volt a legmagasabb az átlag nézőszám (54900). Nem volt egyetlen kiállítás, sem gól nélküli meccs, sem hosszabbítás. 
A vesztét érző béketábornak sikerült elérni, hogy a problémás Nyugat-Berlin ne rendezhessen meccset. Amikor még erősek voltak ez nem zavarta őket: az 1974-es VB három meccsét is ott rendezték, sőt az egyiken még az NDK is pályára lépett az Olimpiai Stadionban…

A végredemény: 
1. Hollandia 2. Szovjetunió 3. NSZK és Olaszország

 

 

1992 Svédország 
Ez az EB több okból is emlékezetes maradhat, annak, aki végigkövette. Akár a teljesen hibbant Thomas Ravelliről, akár arról, hogy a játékosok először viseltek névvel ellátott mezt, megkönnyítve, de egyben meg is nehezítve a kommentátorok dolgát. De alighanem mindenki a beugró dánok miatt emlékszi élesen erre a tornára. Ugyanis Európa két országa osztódással szaporodott ebben az időben. A selejtezőkön a továbbjutást kiharcoló jugoszlávokat a Délszláv háború miatt kizárták a versenyből, és helyettük a csoport második helyén végző Dánia indulhatott. A játékosokat kvázi a strandról kellett összeszedni (Richard Möller-Nielsen szövetségi kapitánynak le kellett mondania a nyárra tervezett konyhafelújítást), de ha már így összeálltak végigmasírozták az Eb-t. Persze kezdetben ezt senki sem gondolta volna. Egy Anglia elleni döntetlennel kezdtek, aztán kikaptak a svédektől. Az utolsó csoportmeccsükön azonban győztek, és a bénázó angolok és franciák előtt továbbcsusszantak a csoportból. És ha már így alakult, egy nagy meccsen kiverték az esélyesebb hollandokat, és a döntőben leiskolázták a friss világbajnok Németországot. 
A másik politikai szempontból érdekes csapat a FÁK, amely még Szovjetunióként jutott ki az Eb-re, de ott már mint Független Államok Közössége szerepelt le. Persze ez nem csoda. Nem minden korábbi tagállam vett részt a „szövetségi” rendszerben — például Észtország, Litvánia és Lettország sem — Grúzia viszont Kahaber Cskadadze személyében annak ellenére képviseltette magát, hogy amúgy nem tartozott a FÁK-hoz. 
A dán győzelem pikantériáját fokozta, hogy az országban éppen abban az időben tartottak népszavazást az európai uniós tagságról, és a lakosság úgy döntött, nem akar a nemzetközi közösség tagja lenni. Egy anekdota szerint Uffe Ellemann-Jensen dán külügyminiszter az Eb megnyerése után kijelentette: „Ha már csatlakozni nem tudtunk hozzájuk, legalább megvertük őket.”

A végeredmény: 
1. Dánia 2. Németország 3. Hollandia és Svédország

Lázár Ervin: Foci 
Odajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni. 
– Apu, Isten szokott focizni? 
Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt kis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a tekintetemből megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, elmegy. Hosszan bámulok utána, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántottam. Próbálok visszazökkenni a munkába, de a távolodó, szomorú hát emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Tele van a feje focista-nevekkel, gólpasszokkal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal. A gólokról nem is beszélve. Betéve tudja a világbajnokság összes gólját… Na ebből elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betűk, a téren vagyok… Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben repülne az autók közé, de ott jön egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával, hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, „fölvállazza” a fejére, pörgeti a homlokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik. Nincs mese, ez egy labdaművész. Megindul a labdával a srácok felé, a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi. 
– Na vegyétek el – az arcán játékra kész mosoly. 
A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyű cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lő, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincsen sehol. „Mi volt rajta olyan furcsa?” – kérdezi az egyik fiú. „Nem láttad, fénylett az arca!”… Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége, koncentrálok és… Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentől a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük ott őgyeleg. Miért ne? 
Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra. 
– Gondolkoztam a dolgon – mondom eltökélten –, Isten igenis szokott focizni. 
Kivirul. 
– Akkor meg lehet rá kérni? 
– Mire? 
– Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba. Aha, hát erre ment ki a játék. 
– Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjébe – mondja kérlelően, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog. 
– Azt gondolom – ráncolja a homlokát –, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be. 
Nem rossz! Tessék elképzelni azt a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél három-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll… hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét… meg hát három-nullnál?! Ugyan, kérem! 
Azért az új játékosban van valami figyelemreméltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Negyven méterről, mintha zsinóron húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy-háromra győzünk. 
– Mit gondolsz, beáll? 
– Reménykedjünk – mondom és visszaballagok a munkámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá. A betűk helyett egyre csak azt a fénylő alakot látom a pályán. 
– Istenem – motyogom magamban –, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettőre. Akárha láthatatlanul is. Segítsd ezt a szegény csetlő-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed. 
Valaki megérinti a vállam. Hátrakapom a fejem. A fiam. 
– Megígérte? – kérdezi. 
– Meg – mondom elszorult torokkal. 
Látod, Uram, most már nincs visszaút.

Kapcsolódó könyvek: Lázár Ervin: Kisangyal

Folyt. köv. Máig – labdarúgó Eb IV. 

egy_ember blogja itt

Irodalom:
wikipédia 
Nemzeti Sport Magazin 2012. május
Hegyi Iván: Labdarúgó EB-könyv