Tony Judt Világválság ide, baloldali defenzíva oda, talán csak beszűkült tudatomnak köszönhetően érzem úgy, s velem együtt még sokan mások, hogy Magyarország egyre élhetetlenebb. Seregnyi honfitársunk csomagol, s foglal magának új hont s állást valahol nyugatabbra. Tony Judt könyvét olvasva eszméltem rá, hogy a fejlett országok fajsúlyosabb gazdasági, társadalmi korrekciója nélkül a menekülés hiábavaló. Ugyanis nyugatra vándorolt hazánkfiait is utoléri a válságra, bizonytalanságra adott reakciók cunamija, úgymint protekcionizmus igény, rendvágy, biztonságvágy… Nagy kereslet van a válságból kivezető út útjelző cölöpeire, ám a politikai-gazdasági iránymutatások legtöbbje csak egy másik, talán még mocsarasabb vidékre vezet. Másfele kellene mennünk! De merre? A balra vezető utakat térképezi fel a 2010-ben elhunyt brit történész Tony Judt  Balsors ül e tájon. „Ma ott tartunk, mintha a huszadik század nem is történt volna meg” c. könyve, melyet egykori tanítványa, Timothy Snyder a már súlyosan beteg Tony Judttal folytatott beszélgetések alapján rendezett sajtó alá.

A könyv a bizonytalanság koráról szól, s arról, hogy „fogalmunk sincsen arról, hogy milyen világot fogunk örökül hagyni…, de többé nem ringathatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy hasonlítani fog a miénkre.”

A baloldal roskatag állapotát is rögzíti, s szól a teendőkről, az igazi kérdésről, „milyen feltételek között lehetséges és érdemes élnie az emberek összességének”. Mi az elfogadható élet? Mit kell ezért tennünk (az államnak)? A gazdasági hatékonyság és a termelékenység helyén való célok, de nem kizárólagosak, az etikai szempontok és a tágabb társadalmi célok figyelembevétele nélkülözhetetlen. A közösség számára legelőnyösebb módon kell szervezni ügyeinket.

A bizonytalanság korában legtöbben politikai szimbólumokban, jogi eszközökben és fizikai korlátokban keresnek menedéket, s ezt a territorális állam tudja biztosítani számukra. Ennek következménye lehet az államtól való függés növekedése, hiszen például jótékonysági alapon a magánszektor nem foglalkoztat senkit. Az állam teendőiről kell gondolkodnunk, újra kell gondolnunk az államot. De mindenekelőtt el kell ismerni azt a kárt, amit a túlhatalommal bíró uralom okozott és okozhat, s ez az erőszakos hatalomgyakorlással kapcsolatos. Az államnak tolerálnia kell az ellenvéleményt megfogalmazókat, a hatékonyság pedig önmagában nem lehet alap a nagy egyenlőtlenségek igazolására. További veszély, ha az állam hibázik, drámai nagyságrendben teszi, ezért mindig „mérlegelni kell, hogy az állam intézkedéseinek hasznossága milyen arányban van az egyéni tudás és kezdeményezés elnyomásából fakadó kockázattal. A válasz a körülményektől függ, és nem lehet dogmatikus módon eleve meghatározni.”

A baloldal folyamatos defenzívában van, mivel nincs egy hozzákapcsolható mindent átfogó elmélet. A vallás újrafelfedezése sem inspirál sokakat cselekvésre. Ugyanakkor Judt nélkülözhetetlennek tart egy olyan nyelvet, amely az erkölcsi irányultság kifejezését szolgálja, azaz „a célok nyelvén kell beszélnünk”. „Nem kell elhinnünk, hogy célkitűzéseink feltétlenül megvalósulnak. De fontos, hogy higgyünk bennük.” Az egyenlőtlenség csökkentése talán a legfontosabb cél. „… a legkülönbözőbb erőforrásokhoz történő egyenlőtlen hozzáférés – a különféle jogosultságoktól kezdve a vízig – a kiindulópontja bármilyen, a világ működését érintő valóban progresszív bírálatnak.” Az egyenlőtlenség növekedésére leírt példa az a törekvés, mely szerint sokan zárt lakóparkokban akarnak élni, hogy távol tartsanak, kirekesszenek másokat. „…olyanok közelében élni, akiknek a körülményei folyamatos erkölcsi tehertételként nehezednek környezetükre, a gazdagoknak se valami kellemes… Az önzés még az önző emberek számára is kellemetlen.”

A napokban megjelent A jövő képlete: kevesebb munka, több élet c. cikket olvasva talán nemcsak a Judt által preferált tudás-centrikus és tőkeintenzív iparágakra koncentrálás az egyetlen út, van út a kevesebb munka, több élet irányában is…

Judt Keynes tanácsát ajánlja megfogadni: „Nem elég, hogy javaslataink pusztán a korábbiaknál jobb állapotokhoz vezessenek; lényegesen jobbnak kell lenniük ahhoz, hogy a bevezetésükkel járó gyötrelemért is kárpótlást nyújtsanak.” (Mit szól ehhez Bokros Lajos vagy Bauer Tamás, akik őszintén csak „vért és verítéket” ígérnének? Nem felelőtlenség-e ez is? Őszinte, ám reménytelen jövőképükkel a (hiú)reménnyel és (idegen)gyűlöletbe mártott vastag populizmussal seftelők karjaiba tolják a reményt vesztett szavazókat.)