Smink nélkül

Cifra jelzők, mondatokat kitöltő hasonlatok nélkül.

2012 áprilisa. Magyarország. Borsodi kisváros, vagyis egy— a rendszerváltás utáni években—-nagyfaluból várossá avanzsált település lakóinak élete, véleményük az életről. Utcai beszélgetés-töredékek, kendőzetlen vélemények. Szociológus testvérem kincsesbányára lelne az alkalmi adatközlőkben.

Elektromos kerekesszékemmel cca. 800 métert teszek meg a délutáni sétám helyszínéig. A kisváros rendezett utcáján ismerősök üdvözölnek, gyakran megállítanak beszélgetni. A lakók zöme nyugdíjas, munkanélküli, vagy segélyeken tengődő munkát nélkülöző. Már a második háztömb sarkán üdvözöl egy gyermekkori ismerős. Most kapta meg az értesítést, hogy rokkantnyugdíját csökkentették 36 ezer forintra…” a kurva anyjukat… mennék én dolgozni, de a környéken semmi munka, meg beteg is vagyok, csak a gyógyszerem havonta 25 ezer…”—A hetvenes-nyolcvanas években— a helyi gyárban— középvezetőként dolgozott, mondhatni a létező középosztály alsó egzisztenciális szintjén élve. Köszönés helyett üveges szemekkel bámul a semmibe. Néhány méterrel odébb volt általános iskolai osztálytársam üdvözöl. Fülig érő, de fáradt vigyor. Svédországban dolgozik. Háromhavonta hazajár, néhány napig alszik, szivacsra issza magát, majd visszautazik—- és folytatja a sokszor napi tízórányi munkáját. Az utcát alkotó családi házak ablakai nyitva vannak, remek az idő. A lakók zöme otthon van. Minden második házból kiszűrődnek a délutáni— mexikói vagy török szappanopera idétlen mondatai. A szem rágógumija már az agyakat tompítja.

Egy terméskövekkel díszített udvaron igazi tavaszi látvány fogad. A negyvenvalahány évesen nyugállományba szenderült rendőrnyomozó—- élete főművét—- egy ezüstmetál színű BMW-t fényezget: strandpapucsban, rövidnadrágosan. Köszönés, majd elfojtott hangon a következő monológ:”Egyik kutya,  a másik eb… tudod,  mikor már a kocsmát is bezárják— az már a vég. Nagy káosz mindenütt, csak baszogatnak mindenkit, régebben azért biztonságos volt az élet… tudod, úgy a megélhetésileg gondolom…” Továbbgurulok. Az utca végére tapasztott kocsmából ballag (dülöngél) hazafelé a következő járókelő: bőrdzseki, csizma, kócos haj. A vizenyős szemek alatti száj, köszönés helyett cigarettát kunyerál. Vastag bőrdzsekijét, identitását erősítendő logók, matricák díszítik. Nagymagyarország térkép, Szlovákia kiskorú államiságán gúnyolódó tacepao, ötvenhatos lyukas zászló, un.” nemzeti rockot” játszó zenekart dicsőítő tenyérnyi matrica plakát.”Zsidó, majd cigány miniszterelnök után jön majd egy igazi magyar…megtisztítani a cigányoktól az országot,  akkor lesz majd itt rend…” Nem hallgatom tovább—- gurulok mindennapi sétáim helyszínére. A kocsma előtt áll egy szállítóeszközzé varázsolt hűtőautó. Volánjánál az egyik helyi zöldséges:”benzin, gázolaj, beszerzési ár, az embereknek nincs pénzük, szar az egész…”

Végre elérem célom. A játszótér mellett parkolok le. A környező padok egyikén általános iskoláskorú lányok ülnek, vihognak— és okostelefonjukat nyomkodják… Kutyáját sétáltató nyugdíjas, akiből néhány szavas beszélgetés után— a következő tömör vélemény préselődik:

„Lassan nem lesz mit enni, bezzeg a Kádár „alatt” volt minden, ezek meg…” Délutáni sétám végeztével—  még funkcionáló jobb kezemmel megnyomom a joystickot— és gurulok hazafelé,  közben azon gondolkodom,  hogy: mint 100%-os rokkantnyugdíjas—- az ellátássá degradálódott juttatásommal még anyagi biztonságban is érezhetem magam. A félszemű is lehet király a vakok országában. SZÉP ÚJ VILÁG.