Azt hiszem, talán nincs olyan felnőtt ember, aki még soha nem gondolkodott el azon, mi egy helyes döntés kritériuma. Most tekintsünk el attól, hogy a döntés mire vonatkozik, mondjuk a vasárnapi ebédről dönt-e, esetleg iskolát választ a gyerekének, új ülőgarnitúrát szeretne venni vagy éppen valami ennél sokkal nagyobb ívű dologban kénytelen döntést hozni, például abban, hol éljen ahhoz, hogy tehetségével hasznára legyen a világnak. Amikor döntünk valamiről, mérlegelünk. Mindenki mérlegel, prioritásokat állít fel, fejben modellezi a döntés következményeit, előnyöket, hátrányokat vesz számba, és igyekszik a lehető legoptimálisabb döntést meghozni.

Az írástudók felelősségéről manapság sok szó esik. Mind az itthon maradók, mind az országból elvándorlók esetében. Nem szeretnék abban állást foglalni, mi helyes, mi helytelen, nem is volna bölcs dolog ez részemről, hiszen az egyén és a közösség érdekei mindig a döntéshozó fejében kerülnek mérlegelésre, azokról kívülről ítéletet mondani nem érdemes. Az is nyilvánvaló, hogy a távozás, és a maradás mellett is sok érv sorakoztatható fel. És, bár érzek a maradók részéről valamiféle erkölcsi ajakbiggyesztést, amikor arról van szó, külföldön több pénzt lehet keresni, nem gondolom, hogy minden esetben ez a fő mozgatórugó. Mert mi a helyzet akkor, ha valaki nem mosogatni megy ki külföldre, hanem megvalósítani azt, amire itthon nemigen adódna lehetősége? Ha szakmájában nem tud itthon kibontakozni, akkor valójában hasznára van-e az országnak vagy éppen hogy elárulja azt? (Szélsőségesen fogalmaztam, de ilyesmiket is hallottam mostanában.)

Ha a magyar Nobel-díjasokra gondolunk például, világosan látszik, hogy meglehetősen kicsi a valószínűsége annak, akkor is tető alá sikerült volna hozniuk a kutatásokat, ha itthon maradnak. És ennek bizony része a pénz is, amely a magyarországi kutatóközpontok részére nem áll számolatlanul rendelkezésre.  (Érthető, világos, ha az egyetemen szénszünet van, akkor azért nem biztos, hogy lehet milliókat költeni egy-egy kutatásra.) 

Bár kétségtelen, hogy vannak törekvések a kutatóközpontok fejlesztésére, létezik az úgynevezett Lendület Fiatal Kutatói Program, melynek keretében itthon lehet tartani, illetve haza lehet csábítani szakembereket. Pálinkás Józsefnek minden bizonnyal igaza van abban, amit a vele készült interjúban mond, miszerint “Az intézethálózat és a kutatóközpont menedzsmentjének is meg kell tudnia mondani, hogy mely területekre akar koncentrálni, és megalapozott világos tervekkel kell rendelkeznie, hogy mit tart prioritásnak. Azt azonban biztosra vehetjük, hogy ha nem nő a kutatásokra szánt ráfordítás, akkor az ország tudományos teljesítménye jelentősen csökkenni fog a jövőben. ” 

Ugyanakkor az a véleményem, hogy itt többről van szó, mint pusztán pénzről. A lehetőség alatt bizony a kutatót, tudóst, alkotót, egyáltalán a kreatív embert körülvevő szellemi légkört is értjük, ami éppen olyan, sőt sokszor fontosabb, mint a pénz. Gondoljunk mondjuk az egykori Nyugatosokra, akiket enyhe túlzás volna jól fizetett értelmiségieknek titulálni, és gondoljunk ma Kertész Imrére, Snétberger Ferencre vagy éppen Nádas Péterre, akik Berlinben élnek, nyilván nem egyszerűen az anyagi megbecsülés miatt, hanem amiatt a szellemi légkör miatt, amit ott megtapasztalnak. És gondoljunk azoknak az elméleti és gyakorlati szakemberek százaira, ezreire, akik külföldön öregbítik a haza hírnevét. Mert ők bizony akkor is magyarok, ha ez magyaroknak, inkább így mondom, néhány önmagát hazafinak valló embernek, éppenséggel nem tetszik. 

Néhány napja megnéztem egy riportot, amely még a Higgs-bozon felfedezése előtt készült egy fiatal magyar fizikussal, Ligeti Zoltánnal. A kvantumfizikával foglalkozó kutató évek óta külföldön él, a Berkeley egyetemen dolgozik. (A fizikust a riportban egyébként az a Veiszer Alinda kérdezi, aki bár akadémiai díjat is kapott a tudományt népszerűsítő munkájáért, mostanra kiszorult a köztelevízióból. ) Ligeti sok dologról beszél, de a kvantumfizikán túl megfogtak őszinte és lényegre törő válaszai. A riporternő kérdésére, hogy hogy nem jutott még eszébe, hogy itthon dolgozzon, azt válaszolta, hogy ott, az ottani emberekkel való együtt dolgozás, az együttgondolkodás, az a szellemi közösség nem állna rendelkezésére egy itthoni kutatóintézetben. 

Az a helyzet, hogy örülök annak, hogy Ligeti Zoltán jól érzi magát ott, ahol van. Hogy miért, azt nem tudnám pontosan megmondani de úgy érzem, ez egyszer egy Nobel-díj szempontjából majd mégiscsak fontos lesz. És én például annak is örülök, hogy Snétberger Ferenc, Nádas Péter vagy éppen Kertész Imre is jól érzi magát, mert azt gondolom, nekünk mindebből csak hasznunk származhat. Időről-időre ugyanis csak hazajönnek, de amíg távol vannak, addig is magyarok.